Hóhangzó

hartay100104

Hólapátolással kezdődik az új év. Néztem a fűnyírót is a sufniban, kerülni kéne vele egyet, lenyírni a havat. Olyan kis sportosra. Mindig mellélő egyébként az égbolt. Nem most kell a hó, az ünnepekre kellett volna. Akkor meg mi volt? Lehangoló eső, szakadt, dörgött, villámlott. Nyári éjszaka karácsonykor. Legszívesebben kiültem volna a kertbe egy pohár rozéval. Ki a teraszra, elő a kerti sütőt, grillparti-krizmösz. Leharaptuk a tél ropogós sarkát, most jön a nagyja, nagymamája a mindenségnek, fehér szakállú, mogorva ükapja minden hófúvásnak. Még hónapokig éjszaka lesz, talán évekig is. Virrasztva bambulunk bele hóvakságunkba. Ki jön velem bánatában elköltözni a hó mélyére? Senki? Akkor én is maradok. Kezemben hólapáttal állok egy beszakadt móló még ép deszkáin. A holt-Körös leüthetetlen billentyűinek némasága ez. Mégis, mintha szólna valami. Visszhangzó, hóhangzó, távolsághangzó. Milyen üres ez az új év. Az utcákon bebugyolált, arctalan járókelők. Kevesen. Az ablaktörlő jár, s minden törlés után egyre komorabb, egyre sűrűbb havazásba sötétülő környék a szélvédőn túl. Mintha születésekor még halott lenne az új év. 

Kezemben hólapáttal állok egy beszakadt móló még ép deszkáin. Alattam gyenge jégpáncél, alatta kába halak álmodnak a tavalyi nyárról. Behunyom a szemem. Én is nyarat látok. Az ideit.