Connect with us

Blog

Egy élet az arcon

Nagy László

Néhány hónapja Iszkázon jártam és a múzeumban vett könyvjelzőről Nagy László néz rám. Van valami a tekintetében, amit csak részben tudtam megfejteni: kérdő, kutató, fürkésző kíváncsiság és valami megfoghatatlan révület, olyan, mint a váteszeké. 

S az az arc…! Mennyi kimondott és kimondatlan szó és gondolat bújik meg a ráncokban! Mennyi fájdalom, kín és akarás! Nincs semmi szépítés, semmi plasztika, semmi rejtegetés. Csak nyílt és őszinte vonások: itt vagyok, ilyen vagyok és van mondandóm a számodra; ha akarod meghallgatod. Értelem és erő sugárzik az arcából. Ennek az embernek lehet hinni. Ennek az embernek kell hinni.

Amíg nézem ezt a gyönyörűen nyers portét óhatatlanul felrémlik bennem a jelen is. Hány, meg hány arcot látunk minden egyes nap? Hány celeb-fizimiskát tálal elénk a média? Mind gondosan sminkelve, a PhotoShop valamint a plasztikai sebészek által „megszépítve”, tökéletesre hazudva. Üres, semmit mondó, szánalmas ábrázatok, szemükben a felszínen maradásért vívott elvtelen harc tüzével: „Mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólam!” Nincs gátlás, nincs szemérem, csak fecsegés, eldobható frázisok, felesleges kitárulkozás, öncélú magamutogatás. Ezeknek az embereknek (ember-roncsoknak) a szájából még a legegyszerűbb szavak is kopottabbak, elveszettek. Hiteltelenek.

Csak nézem azokat a ráncokat, egy élet sejlik fel bennük. Olyanok, mint a víz fodrai, ha követ dobnak a tóba. Nyomot hagyott az idő, az átélt emlékek, fájdalmak és szerelmek, a mellőzöttség és a nélkülözés, az alkotás sürgető vágya, akarása. A szavakba burkolt stigmák, szimbólumok, titkok és jegyek. A szép és a jó átmentése a túlsó partra. Milyen jó volna megérinteni azokat a ráncokat! Milyen jó volna szavát hallani, véleményét kérdezni, tanácsát kérni!

Ez a férfi tudott, tud valamit, ami reményt adhat ebben a reményvesztett világban. Szavait ma már „csak” olvasni tudjuk, meghallgatni nem, de még így is, a leírt sorok közt szól hozzánk valahonnan a csillagok közül, ahová kedves lován szállt:

„…hiszek a szóban.

Kötelességem figyelni a szóra.

Bánnom a szóval: odaadás és

felelősség. Hiszem azt is,

elvezet a pecsétek mögé, ahol

éppen rám várnak a titkok.

Vezet ahhoz, ami még nem

létezik a világban.

Vezet a szakadékok mentén,

szüntelen a halál ajkain.”

(Megismerés, nyelv és vers, 1975)

 

Csoóri Sándor szerint Nagy László közelében mindenki igazabbnak, jobbnak, szabadabbnak érezte magát. Nézve ezt a gyönyörűen megviselt arcot és olvasva verseit neki elhiszem.

 

Nóra

Click to comment

You must be logged in to post a comment Login

Leave a Reply

Kiemelt

Hirdetés

Archívum

Kategóriák

Friss

Connect