Nyugdíjasok Erdélyben

Az Aranykor Nyugdíjas Egyesület ötven tagja Erdélyi körúton vett részt a hónap elején. Jó hangulatú csoportok álltak össze, hiszen különböző baráti társaságok jelentkeztek eleve a sok szép élményt ígérő utazásra. Gyergyó, Csík, Gyímesek, már csak a távolság miatt is – közel háromezer kilométer buszozást ígért, nagy álló- illetve, ülőképességet feltételezve. 

A nem fiatal társaság- nyugdíjasokról lévén szó-, mindég tartotta az ütemet. Tusjak János elnök elnézően, de határozottan gardírozta végig a csapatot. Külön említésre méltó sikere volt a nagy székely öntudattal és precíz biológiai, földrajzi, emberismerettel rendelkező, szép gyergyóditrói buszsofőrünknek, Árpádnak. Tele volt meséje nagy-nagy szeretettel és szerény büszkeséggel szülőföldje, Erdély-ország iránt.  Megtanultuk tőle többek között, hogy a „sör nem ital, a leányka nem gyeörök, a medve nem játeék”! Vezetés közben mesélt, úgy hogy magabiztosan, hibátlanul vezette a hatalmas buszt a szűk szerpentineken is.

Az utunk Nagyváradon át vitt át, ahol megcsodálhattuk Debrecen ikerpárját. Kolozsvárott- a következő állomásunkban egy kis sétát is tettünk. Ott már nem volt szép látvány a javítás örvével talpazatáról felemelt Mátyás szobor, és a nagy zsibvásár lovának patái alatt. Ceausesku és Funár már nincs sehol, de a betelepített regáti románok révén, szellemük még mindég ott mérgezi az egymásrautaltság ellenére is a román-magyar együttélést.

A Tordai-hasadék, és a hozzá kapcsolódó Szent László legenda szellemes meséjét a szemetes hiányában szanaszét heverő szemét zavarta. Innen még egy nagy ugrás volt a szálláshelyünk, Gyegyószárhegy. 

A második nap gyergyószentmiklósi városnézés, némi vásárlás, majd a Gyilkos tó, és az akár EU-díjra is érdemes Békás-szoros volt. Hajdú Paliék fotói talán visszaadnak némi ízelítőt e csodákból…

Becsületére  legyen mondva, mindenki végig túrázta a szurdokot, ahol érezhettük, hogy milyen kicsinyke porszemek vagyunk, mi emberek, és milyen hatalmas,  erős a természet! Én már többször láttam, de soha nem tudok betelni csodálatával.

A harmadik nap Mádéfalva következett, ahol a csapat megkoszorúzta a Mádéfalvi- veszedelem emlékművét, ahol több száz szabadságát féltő székelyt gyilkoltak le az osztrákok. Csíksomlyó már 444 éve felér egy össz-székely demonstrációval. Majdnem mindenki felzarándokolt a kápolnához a Nyeregbe, miután elsuttogtuk a „Napba Öltöztetett Asszonynak”, Csíksomlyói Máriának a kívánságainkat. Majd a Gímesek, a Rákóczi-vár és az ezeréves határon álló vámház következett. 

Szinte sok is egy napra…

A negyedik nap a Kárpátok szurdokait- csúcsait csodáltuk meg, majd a „székely-mobillal” felvittek bennünket a Madarasi Hargitára, ahol megkoszorúztuk a szarvasiak kopjafáját. Kivételes szerencséje volt mind azoknak, akik az utolsó kilométereket is végég túrázták, mert hihetetlenül szép idő és körpanoráma fogadott fent. Az egész Székelyföldet körben lehetett látni! Kivételes pillanat volt! Ebben a látványban ott értettük meg egy pillanat alatt a székelyek misztikus vonzódásának a Hargitához! Lent várt a frissen sült házikenyér, a pityóka a sült pisztránggal, a fokhagymás szósszal és borvízzel. 

A szálláshely felé tartva már csak ráadás volt Farkaslaka, Tamási Áron faluja és sírja, valamint a korondi vásárlás. 

Az ötödik nap Csíkszereda után Nyerges-tető következett, ahol szintén megkoszorúztuk az 1849-es hősi halált halt székely lovas vitézek emlékhelyét. Majd a Szent Anna tó, a székelyek másik hagyományos szakrális helye. A hatodik napi hazautazásba a hosszú út miatt igazán már csak Segesvárban tett rövid séta, és a Petőfi emlékhely megkoszorúzása fért bele.  

Voltak persze színes pillanatok: például amikor valaki elhagyta a kulcsát: pénztárcája bánta, mert áfonyapálinkával lehetett kiváltania. Máskor a mi első unokánknak a megszületési hírét ünnepelte meg a társaság, megint csak áfonyapálinkával. Esténként Gyegyószárhegy Güditz nevű „üdülőfalujában” a Cabána motelben és egy kis vegyes boltban pihente ki a társaság a napi fáradalmakat- mondanom sem kell-, megint csak áfonyapálinkával és Hargita sörrel. A búcsúesti szalonnasütésen aztán végképpen összerázódott a társaság, volt, aki mondta is, hogy ezzel kellett volna kezdeni az első este…

Utószóként talán csak annyit, hogy a székelyek köszönik, jól megvannak. A magyar útlevelet többen ki fogják váltani, már csak a 90 évi méltánytalanság miatt is, de a többség nem kíván eljönni onnan, abból a Tündér Országból, amit nagyon meg tudok érteni! 

A látványt és a híres székely vendégszeretetet ott hagytuk, csak emlékképét hoztuk magunkkal. Szívesen ajánljuk a másik csapatnak is…

Rp.