Nagytakarítás

Furcsa játékot űz velem az élet mostanában: egyre-másra kerülnek elő régi képek, ősrégi belépőjegyek, sokéves levelek, régen véget ért kiállítások ismertetői, apró kicsi emlékek a múltamból. Őszintén szólva java részére nem is emlékeztem. De valahogy ezek a pici töredékek egy nagyobb képet kezdtek formálni: homályosan, hiányosan, hézagosan, de valahogy már látom kibontakozni azt az életet, amit valaha éltem, látom azt, aki valaha voltam.

Elképesztő, hogy mennyire szelektál az agyunk: lassan eltűnnek, elhalványulnak az egykori élmények, emlékek, csak nagyon kevés marad meg, amire örökké emlékszünk, amit bárhol, bármikor elő tudunk hívni. Valahogy a megélt dolgok szépen lassan belesimulnak a múlt szövetébe, gazdagítják azt, de már nem tűnnek ki belőle. Rárakódik az újabb, és még újabb élmény rétege és ebben a sűrűn rétegzett életben gyorsan éljük napjainkat.

Vajon a korábbi generációknak is ilyen sok élményben volt részük? Jobban megmaradtak az emlékeik? Vagy az életük nem volt ennyire mozgalmas, ennyire felpörgött? Talán. Talán jutott idő megélni az élet apróbb mozzanatait, jobban elmélyültek az emlékek.

Azt hiszem itt az ideje nagytakarítást tartani valahol a saját életemben. Elővenni és leporolni a rég elfeledett emlékdobozokat, felidézni azt, aki egykor voltam és megtalálni régi önmagamat az új önmagamban. Fájdalmas volna? Biztos. Óhatatlanul szembesülnöm kéne régi hibáimmal, tévedéseimmel, vétkeimmel. Újra felszakadnának a behegedt sebek, és talán újak is keletkeznének. De még ezzel együtt is megérné, azt hiszem. Már csak össze kell szednem a bátorságom. Meg egy doboz papírzsepit, mert arra is tutira szükség lesz…☺

Nóra