Vaúúúúú, de szép az élet!

110601vau

110601vauVaúúúúú, itt vagyok. Hol?… hát a Nő házában. Elhoztak, vagyis eljöttem. Én, a saját lábamon. Soha nem hittem volna, hogy egyszer újra járni és állni fogok. Ja, és hogy kik hoztak el? Hát az én kis gazdáim. Mert vannak ám. Otthon lakom, mert van otthonom. De biztos nem értetek semmit. Megpróbálom onnan kezdeni, amit utoljára tudtok rólam, mert már tudom, hogy nagyon sokan aggódtatok értem. Elmeséltem mindent a Nőnek és ő most leírja nektek.

Szóval amikor még itt voltam, nem sokkal az után, hogy a zöld ruhások úgy meggyötörtek és a Nő éjszakánként és nappal is velem volt a nagy helységben, az udvaron még hó volt. Nagyon hideg volt, reszkettem minden porcikámban, ha a kis fehér dobozból nem fújt a meleg szél. Aztán egyszer, amikor többen is otthon voltak, feltettek valami repülő szőnyegre és kivittek a napra. Mert nappal már melegen sütött. Jó volt ott feküdni, még ha mozdulni nem is tudtam. de már láttam a napot, közelről hallottam, ahogy más kutyák az utcán szaladoznak. Szomorúan néztem utánuk és csak vágytam rá, hogy utánuk szaladjak. Ahogy ott feküdtem, egyszer csak egy ismerős hangot hallottam. Valaki a kapunál állt és kedves hangon szólongatott. Nem mert bejönni. Akkor a Nő behívta és együtt guggoltak mellettem. Megismertem. A Néni volt, akit olyan nagyon megharaptam. Persze nem haragból, csak félelmemben. Tudjátok, amikor a nagy gurulós nekem ugrott. Szegény, láttam rajta, hogy most is fél. De eljött, meglátogatott. A keze még be volt tekerve fehér ronggyal. Meg is volt varrva, mint az én lábam. Néztem rá, és gondoltam, hogy ne féljen, soha többé nem bántanám már. Tudom, hogy ő is segíteni akart. El akart húzni a hideg vízből, a gurulósok elől. Néztem őt és éreztem, hogy már nem haragszik rám. meg is akart simogatni, de a Nő elhúzta a kezét. Kár, hogy nem tudja, szívesen megnyaltam volna azt a beteg kezet…

Aztán nagyon kedves hangokat hallottam. Szólongattak, azt mondták, Jimmy, Jimmy. Igen, így hívnak! Már emlékszem. És megláttam őket a kerítésnél. Ők az enyémek, a gazdáim. A gyerekek. Eljöttek értem, hát mégsem vagyok kóbor kutya. Már mindenre emlékszem. Az én hibám. Sokat csatangoltam, elszöktem otthonról. Úgy kimásztam a kerítésen, mint egy macska. Aztán napokat tekeregtem a házak között a barátaimmal. Közben a gazdáim, meg a párom, akit én hoztam a házhoz, szomorúan vártak otthon. Most is így történt. Meglógtam és ez lett a vége. De végre eljöttek hozzám, akkor én is hiányoztam nekik. A nagy gazdáim is megjöttek és egy nagyon nagy gurulóssal megálltak a kapu előtt. Sokáig guggoltak mellettem és beszélgettek, nézegettek, simogattak. Aztán a repülő szőnyeggel felpakoltak és „hazagurultunk”.

Itthon vagyok. Itt a párom és a gazdáim. Sokan vannak, kicsik és nagyok és már emlékszem, szép nagy házban lakunk. Nagy kerttel, amit mégis kicsinek találtam, ezért lógtam meg sokszor. Bár csak most is lóghatnék…de nem. Ők is bevittek egy nagy helységbe. Puha plédekre fektettek, próbáltak óvatosan hozzám nyúlni, de minden mozdulat nagyon fájt. A lábamat nem tudtam mozdítani, a másik oldalamon pedig csúnya sebek lettek attól, hogy mindig azon feküdtem. Finomakat hoztak de nem nagyon volt étvágyam. Olyan nagyon félve nyúltak hozzám, nem akartak fájdalmat okozni. És csak jöttek, jöttek. Sokan, itt is van két Nő, meg két Férfi, meg egy csomó apróság. De jó újra itthon! Csak az a víz ne folyna mindig alám. Olyan kellemetlen és szégyenletes. De nem tudok kimenni, hogy keressek egy fát.

Húúú, az első éjszaka nagyon hosszú volt. Kiabáltam, hogy nem jó egyedül. És láss csodát, ők is jöttek. Minden éjszaka jöttek, ha nagy zajt csaptam. Hát csaptam is. Olyan sokat voltak távol tőlem, látni akartam őket. Képzeljétek, ott is aludtak velem. ülve kisszéken, vagy a földön. Ilyen kis doboz volt náluk, az ölükbe vették és hangok jöttek ki belőle. Meg képek. Ők sem unatkoztak és én sem voltam egyedül. Nem is rossz így betegnek lenni. De mikor tudok már magamtól járni?! Talán már soha többé?

És képzeljétek…egyszer csak kintről ismerős hangot hallottam. Olyan kedvesen ismerős volt nekem. Igen, tudom már, a Nő. A vörös szőrrel. Eljött hozzám. És kinyílt az ajtó és bejöttek a gazdáimmal. Jaj, nagyon örültem, hogy láttam. Úgy megszerettem. Na, aztán nekikezdtek mindenféle mutatványnak. Tudjátok, ha két Nő találkozik…forgattak, kenegettek, párnát húztak a sebes oldalam alá. Nem mondom, hogy jól esett ahogy piszkáltak, de utána jobb volt. Megint szárazon feküdtem, nem  nyomott  semmi és a sebem sem fájt úgy a kenegetés után. Amikor elment, a gazdáim mindent pont úgy csináltak velem, ahogy a Nőtől látták. És egyre jobban éreztem magam. De képzeljétek. Megint jött a gond, amikor már álmomban is fákat láttam, aztán meg csillagokat, mert úgy nyomott belülről. És csak szorított és nyomott, és fájt. Mert semmi-sehova. Nem feküdtem vízben és nem jött egy csepp sem. Hiába gondoltam a legszebb fára, vagy bokorra. Akkor megint azt éreztem, itt a vég. A gazdáim sürögtek-forogtak körülöttem, de már a fejemet sem bírtam emelni a kíntól. Akkor jött egy nagy ember, és csak azt vettem észre, hogy megszúrt. De már nem is mordultam rá, az is nehezemre esett. De csinált valami varázslatot, mert aztán egész éjjel csak csurgott. Nem győzték cserélni alattam a fehér holmikat. És képzeljétek, a fájós lábam is sokkal soványabb lett. be tudtam hajlítani már másnap. És aztán napról napra minden jobb lett. Kinn sütött  a nap és én ki tudtam vonszolni magam. Aztán meg vissza is. És pár nap múlva nagyon óvatosan bicegve felálltam és amikor újra jött a Nő, már saját lábamon mentem elé. Láttam, hogy nagyon örült nekem. Sétáltam a kertben és újra boldogan megugattam az arra sétálókat. A párommal bejártuk az egész kertet. Nagy dolog! Nekem.

Újra szabadnak érzem magam, no ne féljetek, nem lógok meg többet. De ti is legyetek óvatosak, ha nagy gurulóst láttok! Azóta naponta elmegyünk a kis gazdikkal és sétálunk a közelben. És ma megleptek. Egy ismerős helyre jöttünk. Nagyon közel van hozzánk. Tudjátok hová? A Nő házába. Megint találkoztunk. Olyan jó volt. Puha, meleg, simogató. Megölelt, megpuszilt én meg összenyaltam az egész arcát és úgy bújtam az ölébe, mint egy macska… jaj, de butaságot is vakogok, szóval mint egy igazi vizsla fiú. Nagyon finom volt! Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok jó ember van. Ők segítettek, hogy éljek, hogy újra járjak és hogy kitöröljem az emlékét is annak, milyen kutyául éreztem magam. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki aggódott értem és akik segítettek, hogy meggyógyuljak. Kérlek titeket, maradjatok ilyenek. Mi kutyák, nagyon szeretünk benneteket. A legnagyobb csontomat is odaadnám annak, akit megszeretek. Na, jó, de csak ha nem velős…


{jomcomment}