A Sárgulásról

Ez éppen egy olyan esemény, ami szép kis városunkhoz és a mostani nevén hívott Szent István Egyetem Víz- és Környezetgazdálkodási Kar (régi Mezőgazdasági Főiskola) Ballagási ünnepségéhez köthető. Ez az „ünnepség” minden évben különleges esemény volt az itt élők számára is. Hogy miért gondolom, hogy csak volt? Most el is mesélem a véleményem kialakulásának történetét, ami szerintem egyik oldalról meghatározó volt abban, hogy ez az esemény már nem a régi, bár hozzá kell tennem, hogy nem is biztos, hogy még a réginek kellene, hogy legyen!!

Szóval pár évvel ezelőtt, amikor úgy döntött Szarvas Város Önkormányzatának Képviselő-testülete, hogy nem lehet a település belterületén lovat tartani, a döntésben sok állat és sok ember sérült lelkileg. Azok, akik ezen döntés törvénytisztelő részesei voltak, mind gondoskodtak arról, hogy a lovakat a városon kívül tudják. Persze akkor is voltak olyanok, akiket a büntetés lehetősége sem riasztott el, de most leginkább ez a történet nem róluk szól, hanem azokról, akik tanya tulajdon, ingatlan segítség hiányában, sajnos a ló eladásáig jutottak. Emlékszem, ismerőseim voltak azok, akik akkor megfogadták, hogy éppen emiatt a döntés miatt nem vonulnak fel többet a Fő utcán ünnepelve. Mert azelőtt nem csak a Sárgulás volt, ahol a lovasok megjelentek, hanem a Szilvanap, Március 15.-i Ünnepség is ide tartozott.

Talán ennek okaként emlékszem, hogy a következő évben kevesebben mentek el „sárgulni”. Az addig büszke 10-20 lovas lány, karikásozó csikós helyett, csak 4-8 jelent meg. Akkor találkozhattunk először a „disco-kamionok” hangos zajával és az egyre csökkenő főiskolai létszámmal. Ez mind-mind befolyásolhatta a Sárgulás megváltozását.

Manapság már a fiataloknak sem olyan menő, hogy a hintókra, vagy a lovas-kocsira felülve ünnepeljék főiskolás éveik búcsú pillanatait. Már ők sem vágynak arra, hogy ez az esemény ilyen módon történjen. Persze soha nem engedhetik meg azt sem, hogy ez a ballagási ünnepség évenként ne szerepeljen városunk esemény-naptárában, mert már a kötelező eleme.

Régebben a környező települések lakói is átruccantak erre a délutánra, mert olyan jó volt nézni a lóháton ülő fiatalokat, akik kitüntetésként élték meg a szereplés lehetőségét. A csikósok karikásaik hangos zajával jelezték a városban, hogy megérkeztek és egyúttal megmutatták tudásukat. Jöttek a szebbnél-szebb hintók, melyeket erre az alkalomra tisztítottak fényesen csillogóra, s díszítettek fel. A lovak szőrét fényesre kefélték, sörényüket kifésülték és a rajtuk lévő „szerszámokat” kitakarították. Tudom ma is megtörténik ugyanez, a lovak és a hozzájuk tartozó „alkatrészek” és „kiegészítők” széppé tétele. Vajon észreveszi ezt még valaki? Mert a résztvevő lovasok sokkal messzebbről jönnek most végig vonulni, mint azt tették és sokkal kevesebb, kevésbé érdeklődő ember szeme elé teszik ezt meg. A főiskolás hallgatók is másban lelik örömüket, (iszogatás) pedig róluk, értük szólna az esemény.

Lehet, hogy csak én látom így ezt az egészet, de a változást letagadni nem lehet! Azt tudjuk, hogy ha nem változik semmi, akkor minden így marad, és azt is tudjuk, hogy a változás mindig eljön. Nélkülünk is! A sárgulás is így változott meg, csak úgy lassan, nélkülünk.

Azért elárulom, hogy azok a lovasok, akik az első évben valahogy kibírták, hogy ne legyenek ott, a második évben már érdeklődve várták a dátumot! Mert évek óta ott voltak, vannak, s legalább egy esemény maradt, ahol megmutathatják azokat az állatokat, melyekhez hűek maradtak!

Teemy

{jomcomment}