Ünnepváró beszélgetés Liszi Melindával

111226liszi

111226liszi„Szeretem a Szenteste illatát, hangulatát, örömeit”

– Szabadka köztudottan Kosztolányi és Csáth Géza városa. De bővíthető a sor Havas Károlytól, Milkó Izidoron és Munk Artúron át akár Csépe Imre, Laták István vagy Kopeczky László munkásságáig. Ez a roppant irodalmi örökség szerinted mennyire él a ma ott élők lelkében?

– Kosztolányi Dezső kedvenc költőim közé tartozik, Csáth Gézát pedig rengeteget olvastunk gimnazista korunkban. Írásai a lázadást és a megszokott élettől való elrugaszkodott gondolkodás lehetőségét nyújtotta nekünk. Sok estét töltöttünk a városháza alatti park padjain, ahogy mi neveztük, „a nagyok” társaságában, ahol Csáth, Kosztolányi, Munk és Danilo Kis mellszobrai találhatók. Itt, az Ő szellemük társaságában próbáltuk megváltani a világot. Nekem nem egy átlagos tinédzser korszakom volt, hiszen nálamnál 3-4 évvel idősebbekkel „lógtam” és mi nem diszkóba jártunk, hanem kávéházakban verseket szavaltunk és prózákat olvastunk fel egymásnak 1-1 pohár bor felett. Novella esteket tartottunk magunknak, teszteltük egymás irodalmi tudását. Gyakran szerepeltek ezeken az estéken, a mi vidékünk (Vajdaság) költői, írói, művészei. Mindig is közel fognak állni ők az irodalomkedvelők szívéhez, hiszen „a mieink”, a mi problémáinkkal foglalkoztak(-nak), a mi fejünkkel gondolkodnak, a mi tájainkról írnak, amelyeken mi szaladgálunk 1-1 kiránduláskor, amire mi nézünk ki az autó ablakán, amely utcákon mi szedjük sietős lépteinket a mindennapokban. Szerintem az emberek szeretnek ragaszkodni a kincseikhez, a gyökereikhez, legyen az nyelv, terület, vagy műalkotás.

– Mesélj a családodról! Honnan az irodalom és a színház iránti fogékonyságod?

– Színház, irodalom; zene iránti szeretetem kialakulását családom női tagjainak köszönhetem. Anyai nagymamám gyönyörűen énekelt főleg egyházi énekeket és magyar nótákat, népdalokat. Egészen pici koromban már szinte kiköveteltem, hogy vasárnap délután, a nagycsaládi ebéd után, a konyhában, ami a női tagok „gyűjtőhelye” volt, egyik dal a másikat kövesse. Mivel mamám nagyon szeretett énekelni, nem kellett sokat kérlelni, kifejezetten szerette (szerintem), főleg látva az én csillogó és csodáló tekintetemet, hogy a legkisebb unokájának énekelhet. Közben majszoltuk a finomabbnál finomabb süteményeket, rendszerint 4-5 féle volt (hiszen minden unokájának kedvezni akart) és észre se vettük, hogy a dalok szövege és dallama beleég az emlékezetünkbe.

Nagytatám nem sokat tudott hozzáfűzni ezekhez a dolgokhoz, csak azt láttam rajta, hogy nagyon boldog volt, amikor anya azzal dicsekedett, hogy megint sikeresen énekeltem, vagy verset mondtam az oviban később az iskolában. Sose mondta ki, de tudom, hogy talán Ő volt a legbüszkébb arra, amit csinálok. Talán ezt még egy kis lelkiismeret furdalás is övezte, hiszen anno nagyit nem engedte el, amikor Budapestre akarták vinni, mint arany hangú, fiatal és csinos lány volt, nagyon féltette őt az ismeretlen és veszélyes művészvilágtól, főleg a fővárostól. Finoman sugallta, hogy Ő inkább örülne annak, ha itt maradna a faluban, mert különben is nemsokára összeházasodnak. Nagyim nagyon szerette tatámat és őt választotta, de minden vasárnap a templomban szólót énekelt a misén. Tatám elég szűkszavú ember volt, de ha valamit mondott, az mindig nagyon találó és helyénvaló volt. Keresztapukámnak nagyon jó humorérzéke van és mivel sok nyarat töltöttem nála, nagyon sok játékos verset és mondókát tanultam tőle. Anyukám a mai napig azt mondja, hogy sokszor nevet azon, ahogy megfogalmazok dolgokat. Ahogy Ő mondja: viccet csinálok mindenből, akárcsak a testvére. És bár Őt hagytam utoljára, igazán neki köszönhetem, hogy a színész pályát választottam. Gyerekként este nem mesét olvasott nekem, hanem verset. Megvoltak a kedvencek, amiket 2-szer, 3-szor el kellett mondani minden héten és a végére már kívülről fújtam őket 5-6 évesen – mégis úgy volt az igazi, ha anya olvassa. A mesefilmek szövegét fejből tudtam, sokszor szórakoztam azzal, hogy leszinkronizáltam a szereplőket utánozva az eredeti hangjukat.

Anya gimnazista korában versmondó volt (mivel mindig is szerette a verseket, a mai napig verses kötetet olvas tévézés helyett) ezért amikor nagyobb lettem, 11 éves, elvitt ugyanabba a versmondó körbe, ahová Ő járt (Csáth Géza Művészetbaráti Kör) Horváth Emma tanárnőhöz, hogy meghallgasson. Miután elmondtam a „Cinege cipője” című verset, azt mondta a tanárnőm, hogy érdemes foglalkozni velem, adott néhány gyermekverset és azt mondta, tanuljam meg őket, aztán majd foglalkozunk velük. Aztán ott ragadtam és a mai napig tag vagyok. A két legjobb barátnőmet ott ismertem meg és ez a kör meghatározta az egész diákkoromat, rengeteget formált rajtam és az életfelfogásomon, úgy, hogy mindeközben egy nagyon jó csapat tagjaként sokat tanultam a tanárnőtől: egy életre szóló kincs az, amit tőle kaptam az első intenzív 8 év alatt. Sok versenyre jártam, melyeken igen jól szerepeltem, gimnazista koromban Mensáros- és Latinovits-díjas lettem a kategóriámban. Anyu mindig elkísért, mellettem volt, fogta kezem és bíztatott, elviselte a gyerekkori hisztijeimet és mindent, ami velem járt. Sokat köszönhetek neki. Testvérem teljesen más világ, talán mostanra értékeli, amit csinálok. Ő mindig hobby-ként fogta fel ezt a világot, amit én éltem (-ek), sosem hitte, hogy ebből lesz valami hosszútávon. Azért remélem egyszer majd boldogan tapsol a nézőtéren.

– Mikor döntötted el, hogy színésznő leszel?

– Gimnazistaként diák színjátszottunk kisebb nagyobb sikerrel és az a halvány gondolat, hogy színésznő legyek, ami először 4 évesen fogalmazódott meg bennem, 18 éves koromra kőkemény elhatározássá forrt, amiben nem tudott senki megingatni, pedig sok ellenbeszédet hallgattam végig.

– Miért éppen Békéscsabát választottad?

– Először a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre felvételiztem, ide nagyon készültem, akartam, de iszonyatosan; lehet ez volt baj, hogy túlontúl akartam, görcsösen és még nagyon fiatal voltam ahhoz, hogy ezt leplezni tudjam. Bár ez csak találgatás, hogy miért nem kellettem, hiszen indoklás nem volt. Számomra nagy csalódás volt, nagyon nehezen léptem túl a sikertelenégen, ez volt az első betonfal, amibe ütköztem. Rendkívül rossz emlékek fűződnek ehhez a felvételihez, magát a vizsgáztatást sem élveztem, nagyon ridegek voltak az emberek hozzám és a meleg ajtók helyett jéghideg „nemek” és érdektelen szempárok vártak, ezt akkor még nem tudtam kezelni.

Majd jött Kaposvár sokkal könnyedébben vettem az akadályokat, nem csak fizikailag, de lelkileg is. Felkészítettem magam a legrosszabbra is, hogy ne érhessen meglepetés. Nagyon szerettem volna Kaposvárra kerülni, hiszen a legjobb barátnőm (a szavalókörből) ott volt másod éves és már el is terveztük, hogy együtt fogunk lakni. Itt sokkal emberibb tekintetek fogadtak és én is jól éreztem magam eljutottam a 3. rostáig, majd kiestem: Ez nem esett jól, de most már nem éreztem azt, hogy összedől a világ.

Mivel Újvidéken az évben nem indult magyar nyelvű osztály, és én semmiképp sem szerettem volna kihagyni egy évet, meg különben is „ha kidobnak az ajtón, mássz be az ablakon” logika alapján nem adtam fel, mert tanulni akartam és fejlődni. Így kerültem Békéscsabára, ahol a felvételi kimondottan jól éreztem magam és mivel a városban valami emlékeztet a szülővárosomra így otthonosan éreztem magam. Megszerettem Békéscsabát. Zseniális osztályfőnököket kaptam: Kara Tünde és Czitor Attila személyében, rengeteget tanultam tőlük, mind a színházról, a színészetről és nem utolsó sorban az életről. Nagyon jó érzés az, hogy egy színházban dolgozhatok velük, és ha valami megakaszt mindig segítséget kérhetek tőlük, tudom, hogy vigyázó tekintetük és kezük, mindig rajtam van. Kiváló tanáraim voltak, a lelküket is beleadják ebbe a szakmába és mindegyikük maximálisan azon van, hogy a tudását átadja, ezzel segítve azt, hogy egyszer majd igazán jók legyünk a színpadon, ha mindent sikerül magunkon átszűrni, amit ők adtak nekünk.

– Szerepálmaid?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek. Vannak, de mindig változó, hogy melyik az aktuális kedvenc. pl.: nagyon szívesen eljátszanám Mercutio-t, a Rómeó és Júliából, szerintem zseniális szerep, hihetetlenül jól formálható karakter, rengeteg lehetőséggel, viszont nem hiszem, hogy valaha is eljátszhatnám, hiszen férfi szerep, ha csak nem talál meg egy „őrült”, rendező aki fordított szereposztásban szeretné eljátszatni a darabot. Persze nem sértődnék meg, ha felkérnének egy Júlia szerepformálásra. Egyszer szívesen eljátszanám Lady Machbetet, vagy Bánk bán Melindáját, főleg, hogy névrokonok vagyunk, vagy szent Johannát, esetleg Ophelia-t. Shakespeare nagy kedvencem, szívesen játszanám bármelyik női szereplőjét, hősnőjét és bár a drámai hősnők közelebb állnak szívemhez. Ettől függetlenül nagyon szeretem a komédiákat is szívesen játszom komikát. Azt mondják, hogy mindegy milyen darabban játszol, ha jó a rendező és rávezet a palettádon szereplő megfelelő színek használatára, akkor már jó úton vagy a sikeres szerepformálás felé. A nagy mondás „nincs kis szerep, csak rossz színész”. Azért örülnék, ha nagyobb szerepek is megtalálnának. Valahol azonban el kell kezdeni és én még egészen a pályám kezdetén állok.

– Mit jelent számodra a Szarvasi Vízi Színház?

– A Szarvasi Vízi Színház egy fantasztikus játéktér, gyönyörű környezetben, hihetetlen hangulattal. Egyszerűen varázslatos, ahol csodák születnek. A közönség melyet megismerhettem a nyár folyamán csupa szív és lelkes emberekből áll, akik szomjaznak a kultúrára. Jó volt látni, hogy ennyi ember képes még a mai gépies világban is ott hagyni a tv-t és eljönni egy emberi feltöltő előadásra. Nagyon szép emlékeket őrzök a Szarvasi Vízi Színház nyári programjairól. Szeretném megköszönni azt a sok szeretetet, amit az előadás előtt, alatt és után kaptunk. ,

– Amikor Karádyval kezdtél foglalkozni, nyilvánvalóan a titkait kerested. Sikerült megfejtened ezeket a rejtelmeket?

– Karády Katalin élete egy hatalmas titkokkal teli mély tenger, melynek kincseit nem lehet kibányászni 1-2-3 hónap alatt. Évek, sőt évtizedek sem elegendőek ahhoz, hogy megfejtsük az Ő rejtélyes világát. Nagyon komplikált viszonyai voltak ő maga egy hihetetlenül sokszínű egyéniség, aki rendkívüli szeszélyei mellett hihetetlen módon vágyott az állandóságra pl.: a szerelem terén. Ez sajnos sosem jött el, de ezt (szerintem) ő maga vonzotta be ezen – a külső szem számára csapongónak látszó – szerelmi szálak születését. Sokat foglalkoztam vele, de úgy érzem még mindig nem ismertem meg teljesen Karády arcait. Igazán érdekes; hogy mindig tud valami meglepőt mutatni, ami váratlan és kiszámíthatatlan, de pont ettől érdekes és ettől volt minden férfi egy kicsit szerelmes belé, hiszen a férfiak szeretik, ha egy nő titokzatos. Ez az erény az ő egyik fő fegyvere volt.

– Hogy emlékszel a gyermekkori Jézuska várásokra?

– Amikor egészen kicsik voltunk a bátyámmal, mindig türelmetlenül vártuk az ajándékozást. Nagyon élveztem kislányként, hogy minden csillog és hogy sok a finomság, mert nagyon szeretem az édességeket és a finom ételeket. Ez meg is mutatkozott rajtam, mindig jó erőben levő kislány voltam. Emlékszem arra, hogy hatalmas fánk volt: a magas nappaliban súrolta a plafont a csúcsdísz. A fát 7 éves koromig anya díszítette, mi inkább csak néztük, hogy épült fel a csoda. Előtte éjszaka díszült a fa míg mi aludtunk. Később már mi is besegítettünk, aztán eljött az idő, amikor 2-en díszítettük a fát, a 2 gyerek, de mindig nagyon óvatosan. Úgy, hogy anya a konyhában sütkérezett és folyamatos megfigyelés alatt álltunk, hogy minden renden menjen. Nagyon tudtunk örülni az ajándékoknak és én személy szerint, jobban szerettem sok apróságot kapni, mint egy nagy ajándékot, mert így sokszor meg tudtam örülni a csomagolás alatt lapuló meglepetésnek. Aztán, ahogy cseperedtem, sokkal inkább vált fontossá a családtagok megajándékozása, mint az, hogy mit kapok. Nagyon élveztem a titkos készülődést, kitalálni, hogy ki minek örülne, becsomagolni az ajándékokat, hogy igazi ünneplőruhát öltsön a meglepetés, majd rejtegetni azt, a nagy napig. A mai napig szeretek örömet szerezni szeretteimnek.

– Milyen lesz a mostani Karácsonyod?

– A Jézuska várása a mai napig, ugyanolyan izgalommal történik az életemben., mint kiskoromban. Várom, hogy a család együtt üljön az asztalhoz – biztos nem jobban, mint anyu, mert ilyenkor mind együtt vagyunk és ez sajnos a ritka pillanatok közé tartozik. Az én ajándékom egyik és legnagyobb részét már megkaptam előzetesen, hiszen másodszoros nagynénivé váltam. Megszületett bátyám második kisfia, Viktor, egészségesen és gyönyörű. Alig várom, hogy élőben is lássam és egy kicsit szomorú is vagyok, hiszen már másfél hónapos lesz, mire először tudom majd megszorongatni a karjaimban. A másik kis lurkó, Dávid (5 éves) várja, hogy mit hoz a Jézuska az én címemre, az Ő számára. Már levelet is írt, amit már felpostázott a Jézuskának, melyben leírta, hogy amit nem bír el, azt nyugodtan hagyja az én címemen, majd én hazaviszem neki.

Szeretem a szenteste illatát, hangulatát és örömeit. Azt, hogy együtt vagyok azokkal, akik számomra igazán fontosak és megölelgethetem őket. Remélem nagyon meghitt lesz az idei karácsony főleg, hogy egy új apró szuszogó taggal bővült a család.

– Miben láthatunk legközelebb a Jókai színpadán?

– Most Brestyánszki Boros Rozália – Csörte című darabját próbáljuk, melynek januárban lesz a bemutatója. Ez egy szocreál darab és szerintem nagyon fontos problémákat vet fel. Remélem ¬az, amit mondani szeretnénk ezzel a választással igazán elgondolkodtatja majd a mai világ embereit a valós emberi értékekről, azok megbecsüléséről, vagy éppen azok hiányáról az életünkben. Illetve a következő darab a Bolha a fülbe, mely egy kiváló komédia, és bár kis szerepem van, nagyon várom a próbafolyamatot és remélem lesz még alkalmam tovább játszani a Karády estemet, akár Csabán, akár vendégjátékként.

– Köszönöm a beszélgetést. Áldott Karácsonyt kívánok Neked, szeretteidnek és valamennyi szabadkai magyar léleknek.

– Szenes János –