Babák Z
Emlékszem azokra a nyári hétvégékre, mikor még tárogató szólt az Evangélikus Ótemplom tornyából. Olyankor mindent félretéve hallgattam Zima János játékát az egyedi hangzású zeneszerszámon. Úgy néz ki, hogy ezzel nem csak én voltam így, hanem az a sok ember is, aki eljött arra a tárogatót népszerűsítő műsorra, amit a Tessedik Sámuel Múzeum dísztermében rendeztek szombaton késő délután. Dr. Zima Jánost hárman is segítették az előadás során. Lánya, Zima Edina, a hangszer bemutatásában, míg két zenésztárs, Bohák Endre brácsán és gitáron, Laurik László pedig nagybőgőn közreműködött az est során.
Zima Edina bevezetőjében a hangszer eredetét, régi formáját, üldöztetését, majd a múlt századi átalakítását bemutatva ismerhettük meg a mai Shunda-tárogatóhoz. A tárogatót a Rákóczi-szabadságharc bukása után betiltották, sőt begyűjtötték és megsemmisítették, mert az osztrákok úgy gondolták, hogy amíg szól a tárogató, addig él a szabadságharc eszméje. Nemcsak a magyarok, de erdélyi románok, délszlávok is népi hangszerükként tartják számon. Az akkori hangszer különbözött a most hallottól. A tárogató a XIX. században nyerte el maihoz hasonló formáját. A szép hangú zeneszerszámon mára sajnos már csak mintegy százan játszanak.
Az est folyamán Bohák Endre bemutatta a mélyhegedű egy speciális változatát, a három húros brácsát. Ezt a hangszert kizárólag a magyar, román és a cigány népzenében használják, főként Erdély területén. Dallamot nem játszanak rajta, túlnyomó többségben hármashangzatok megszólaltatására használják. A zenekarban betöltött szerepe alapján legfőbb feladata a ritmizálás Ezt az teszi lehetővé, hogy a húrláb egyenesre van vágva, ekkor a vonó egyforma magasságú húrokkal érintkezik, így szinte egyszerre szólalnak meg.
A képeket Kozma Ákos készítette.
