Szolgálat

Valahányszor meghallom a sziréna hangját görcsbe rántja a gyomromat a riadalom. A rettegés, hogy valakit baj ért. Anyaként pedig mindig belém hasít az aggodalom, hogy egy gyermeket ért valami tragédia. Nem tudok közömbös lenni, mert tudom, hogy mit jelent a segítség, ha magunkon a saját erőnkből nem tudunk segíteni. Addig nincs baj, amíg nincs baj. De ha egy pillanat alatt feje tetejére áll az ember élete, akkor a segítő kéz mindennél többet ér. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni azokról az emberekről, akik a válság pillanatiban állhatnak mellettünk, akiknek adott esetben szó szerint az életünket köszönhetjük. Legyen szó balesetről, tűzvészről vagy árvízről.

Igen, a tűzoltókra és a mentősökre gondolok. És itt most nem akarok beleesni az ömlengés hibájába (bár bocsánatos bűn lenne). Emberek, akik nap, mint nap veszélyeztetik az életüket azért, hogy mások életét, vagyonát mentsék. Akik elsőként érnek borzalmas balesetek helyszíneire, akik adott esetben kiskanállal szedik össze szerencsétlenül járt embertársaink földi maradványait, hogy családjuk megadhassa nekik a végtisztességet. Akik megszégyenítően kevés pénzért teszik mindezt, akárcsak a pedagógusok, orvosok és még hosszan sorolhatnánk.

Vajon mi hajtja ezeket a nőket és férfiakat ilyen veszélyes pályára? Természetes, hogy segítünk egymásnak a bajban, de mindezt hivatásszerűen végezni? És hogy lehet megemészteni a borzalmakat? A halott emberek, ismerősök, gyerekek látványát? Hogy lehet feldolgozni az emberi veszteséget? Elég, ha a pszichológussal beszélgetnek? Hogyan tudják önmagukat meggyógyítani minden egyes tragédia után?

Azt vettem észre, hogy a mentősök és a tűzoltók (legalábbis azok, akiket én ismerek) nagyon szelíd emberek. Van bennük valami, nem is tudom…talán fegyelem?, vagy alázat? Valami, ami csendessé teszi őket. Valami, ami mindig ott dolgozik bennük. Talán az, hogy minden egyes áldott nap szembesülnek az élet törékeny voltával. Azzal, hogy egy pillanat alatt elragadhat bárkit a halál, függetlenül attól, hogy hány éves, milyen ember. Minden nap figyelmezteti őket a saját munkájuk arra, hogy mennyire törékenyek is vagyunk mi, emberek. Hogy mennyire véges az emberi élet.

Szembesülni a halál mindenek feletti erejével alázatra tanítja az embert. Arra, hogy más szemmel nézze az életet. Hogy értékelni tudja azt is, hogy reggel felébred és él. Hogy a legnagyobb kincs az együtt töltött idő, és a mindennapos gondok eltörpülnek a tragédiák árnyékában. Ez a tanítás teszi a munkájukat szolgálattá, amit értékelni kell, és amiért hálával tartozunk. Mert csak idő kérdése, hogy mikor szorulunk a segítségükre…

Nóra