Ínyre való Húsvét

130325kalacs

130325kalacsBárhogy is nézzük: a Húsvét az evésről szól. (Amúgy van olyan ünnepünk, ami végső soron nem az evésről szól??? Na, ugye.) Már a nevében is benne van: magunkhoz vesszük a húst a hosszú böjt után, átvitt értelemben pedig magát Jézust tesszük magunkévá, vagyis örökre a miénk lesz. Érdekes, szép és kissé bizarr megközelítés ez, de hát az egyház és a vallás már csak így működik. Éppen ezért a húsvétról nekem is nagyon sok finom dolog jut az eszembe, a nyilvánvaló spirituális részén túl.

Egészen pontosan engem egy dolog ejtett rabul. Történt pedig, hogy besétáltam még a nyár végén egy könyvesboltba. Nem volt egy nagy hodály, amolyan csendes és szép kisbolt, és az eladókisasszony a pultnál ülve éppen uzsonnáját fogyasztotta. A bágyadt napsütésben sápadt vajat kent az illatos kalácsszeletre. Ennek az egész profán jelenetnek az volt a hozadéka, hogy újból felkorbácsolódott régi szenvedélyem a kalács iránt. Napközis emlékek tolakodtak elő agyamban, amikor uzsonnára cukros kalácsot kaptunk kockasajttal (a kádári menza gasztro rejtélye és extravaganciája: kicsit édes, kicsit sós, de a miénk). Húsvéti kalácsok képe jelent meg elmémben, ami nagyon finom és nagyon jó, de valami megmagyarázhatatlan okból kifolyóan nekem a bolti mindig jobban ízlett. És ezt a titkot, mint valami stigmát gondosan lepleztem és rejtegettem családom kalácsot sütő nőtagjai előtt, mert nem akartam őket megbántani. Hűtlennek és árulónak éreztem magam, amiért a bolti kalácsot jobban szeretem. Van a bolti kalácsban valami, ami számomra finomabbá teszi – talán az ipari jelleg? A számomra ismeretlen összetevők és adalékok? Szégyenteljes titok ez, kérem, ne áruljanak el!

Szóval csak álltam ott abban a kicsi könyvesboltban, a kisasszony ette a frissen megvajazott kalácsot, apró morzsák táncoltak keze körül és szinte kicsordult a könnyem, annyira megkívántam én is. De jól nevelt nőhöz illően csak jó étvágyat kívántam neki és hogy leplezzem felzaklatott lelkem, meg persze azt, hogy totál el is felejtettem mit akarok a boltban, csak nézelődtem és lődörögtem egy darabig, titkon oda-odalesve az uzsonnáját fogyasztó nőre és a kalácsra, meg a vajra.

Mondanom sem kell, hogy a boltból kilépve első utam egy ábécébe vezetett, és még volt egy árva kalács, ami talán csak rám várt, és hűséges kedvesével, a teavajjal együtt lelkemben kis rőzsedalokkal boldogan és a föld felett tíz centivel léptem, mit léptem! lebegtem ki a boltból.

Otthon aztán megadtam a módját. Mint valami régen várt szeretőt, úgy kényeztettem az én szép fényes, domború kalácsomat. Elővettem a legszebb tányéromat, meleg víz fölé tettem a vajat, és az ünnepi szervizből elővettem a kenőkést. A kenyérvágó késsel a kezemben, szívemben áhítattal kereszteltem meg a kalácsot, majd a vágódeszkára fektetve lassan, módszeresen szeletelni kezdtem. Az egyforma szeleteket szépen a tányérra fektettem, és egyenként megkentem őket a világos, tartózkodóan szűzies vajjal. Gyermekkoromban sokszor elcsodálkoztam azon, hogy miért hívják a vajat teavajnak, mi ez a furcsa és felnőttes elnevezés? Miért nem egyszerűen csak vaj? Mindezek ismét felmerültek bennem és apró mosolyt csaltak arcomra, visszagondolván ártatlan gyermek énemre. Amint a kés megpihent a kezemben leültem a fotelba és elkezdtem enni.

Istenem! Azt a gyönyörűséget! Azt a csodát! Azt az élményt! Nem is tudom mikor éreztem utoljára ekkora elragadtatást! Olyan szép volt, komolyan kicsordultak a könnyeim. Ahogy a foszlós kalács édes íze keveredett a vaj decensségével a számban, az valami elmondhatatlan. Minden ízlelőbimbó a számban extázisát küldte az agyamba, örömünnepet ült a nyelvem és a fogaim. Szinte vallásos felmagasztosulás vett erőt rajtam és nem győztem betelni az élménnyel. Könnyeimmel a szememben hangosan felnevettem és fennhangon hálát adtam Istennek, hogy ezt megélhettem. És őszinte szemrehányást tettem magamnak, hogy miért hanyagoltam el ennyi évig a kalácsot és a vajat. Miért nem vettem, hiszen minden kisboltban lehet kapni őket!

Talán mondanom sem kell, hogy azóta rendszeresen fogyasztom újra ezt a legyőzhetetlen párost, igazi szentháromság a miénk, oszthatatlan, mégis különálló egység. Most, hogy újból itt a kalácsok főszerepe a húsvéti asztalon már előre tudom, hogy milyen finomságokat fogunk kapni a nagycsaládi ünnepen. De azt is tudom, hogy otthon lesz egy olyan kalács, ami csak az enyém lesz, nem házi, hanem bolti és húsvét reggelén csak azért fel fogok kelni korábban, hogy a reggeli kávém mellé megvajazzam azt a néhány szeletet, pontosan úgy, mint azon a későnyári napon. S azt is tudom, hogy a kalács profán élményével, és a kávé finom gőze mellett teljes szívvel mondom majd én is, hogy Ő feltámadott!

Nóra