Nóra
Már jópár éve élek ebben a világban, megszoktam az engem körülvevő környezetet, meg sem döbbenek az újításokon. Belefásultam egy kicsit, ez van. De ha van az ember körül egy (vagy több) gyerek, aki(k) éppen most fedezi(k) fel a világot, akkor egy kicsit mi is újra gyerekekké válunk. És ez nagyon jót tesz a lelkünknek, az egónknak, és egy kicsit kizökkenünk a fásultságból. A gyerekek a legjobb antidepresszánsok, mert annyi energiát és odafigyelést követelnek, hogy nincs időnk és erőnk a saját nyavalygásainkra. Szóval, ha vannak kiskorú gyerekeid, akkor az unalom és a tétlenség ismeretlen fogalmak.
De térjünk vissza a lényeghez. Egy egészséges érdeklődésű gyerek folyton kérdez, kombinál, agyal, szinte hallani lehet, hogy hogyan kattognak a fogaskerekek a kis fejében. Olyan kérdéseket tesznek fel, amire sokszor nem tudunk válaszolni. Például miért sós a tenger, vagy éppen miért kék, és miért kék az ég, stb., stb., stb.
Ez a kérdés áradat az én fantáziámat is elragadta és arra jutottam, hogy milyen jó lenne utazni az időben. Vissza és előre menni, hogy a sorsfordító találmányok és újítások születésénél ott lehessünk. Abban a bizonyos pillanatban, amikor valami fontos létrejön. Például hogyan készült az első varrótű? Vagy hogyan jött létre a cipzár? És a panírozás? Esetleg az olló? Egy biztos: nagyon sok ilyen mai tárgyunk és technikánk a véletlen műve. (bár tudjuk, hogy véletlenek nincsenek) Mégis: elgondolkozik az ember, hogy milyen szükségletek és körülmények hívták életre az egyes ötleteket. Milyen problémák indokolták a megszületésüket.
Szerencsére ez a kíváncsiság nem csak a gyerekek sajátossága. Sok felnőtt megőrzi magában a folyton kérdező gyermeket, sokan csak felnőttként tudják kielégíteni a kíváncsiságukat. Kezdve a dinoszauruszok iránti érdeklődéstől egészen az űrkutatásig. A miért és hogyan kérdések vég nélkül sorjáznak sokunk lelkében. És akkor még nem is beszéltünk az ember megfejtéséről: a lelkünk és testünk működéséről, a bennünket körülvevő láthatatlan világról, a rajtunk kívül létező intelligenciákról és az összes olyan entitásról, amely a tudtunkon kívül él. Meg persze a mesék alakjairól, akikről aztán rendre kiderül, hogy nem csak a képzelet szülöttei.
Szóval jó volna látni, és tudni mindent. De boldogabbak is lennénk? Nem hiszem, mert a tudás sokszor inkább csak magányossá tesz. De azért mégis…
Bár úgy érzem, szívesen kockáztatnék azért, hogy megtudjam milyen igény hozta létre a macsó tequilát. (tequila be, só az orrba felszippant, citromkarika a szembe facsar) ☺
Nóra
