Emberi kapcsolataink: „Ellenállhatatlan varázs van abban, ha a mások lelkében a magunkéval találkozunk”

Ember-létünk fontos jellemzője a társas-ember viszony, ennek értelmében minden cselekedetünk, életünk esemény-sorozata, minden történés, ami befolyásolja mindennapjainkat, kapcsolatok szövevényében valósul meg. A létrejött kapcsolat mindig legalább kétirányú hatást jelent, s mivel a hatás eredményeként új helyzet alakul ki, egyben hatás-sorozatok elindítója is lesz. Mindennapjainkban megéljük, hogy egész életünk kapcsolatok szövevénye.

Kapcsolatban állunk mindennel: tárgyakkal, ételekkel, időjárással, kozmosszal, de leginkább embertársainkkal.

Egyesek e kapcsolatok kialakításában szükségességet látnak, míg mások kötelességet. Azt hiszem, hogy mindkettő igaz lehet, ma már nincsenek Robinsonok, nem létezhet elszigetelt ember. A kapcsolatokban önmagunkhoz való viszonyunkat is tükrözzük. Hogy milyen kapcsolatban állunk önmagunkkal, elsősorban attól függ, hogy gyermekkorunkban milyen kapcsolatban álltunk szüleinkkel, és a körülöttünk élő felnőttekkel, illetve ők milyen kapcsolatban álltak velünk. A kapcsolatok tükröt állítanak elénk.

Ebben a tükörben ismerhetjük meg embertársaink felé támasztott elvárásaink realitását, igazságtartalmát, mindegy, hogy kivel álluk szemben: főnökkel, beosztottal, szomszéddal, baráttal, szülővel. A ma embere szükségét érzi annak, hogy kapcsolatot keressen embertársaival, megismerjen földrészeket, egyszóval, legyen rálátása a világra. Ennek a szükségességnek azonban bizalom, értelem és akarat a társa, bármelyik hiányzik, az eredmény siralmas vagy elérhetetlen marad. Sokan azt hiszik, ha sok emberrel szorítanak kezet, vagy, ha megveregetik vállukat, megisznak másokkal egy pohár bort, együtt laknak, beszélgetnek, vitatkoznak: azt mondhatják, hogy „Rengeteg embert ismerek, sok kapcsolatom van” . Vagy „Sok barátom van”.

Mekkorát tévednek! Hiszen az ember egyedül lehet kapcsolatok tömege között is és fordítva is. Az igazi emberi kapcsolat több mint a felszín.

Egy ember belső értéke azzal is mérhető, hogy mennyire tud jó kapcsolatot létesíteni, ez pedig attól függ, tudunk-e lemondani és fel tudjuk-e adni önteltségünket. Az igazi kapcsolat elsősorban önmagammal szövődik, az összes többi ennek tükre. Vegyük például Szienai Szent Katalint, aki azt mondja, hogy az első felebarát én magam vagyok. Ebből az is következik, hogy ha magamat nem tudom szeretni, akkor hogyan tudnám szeretni embertársaimat, vagy ha magamnak nem tudok megbocsátani, akkor hogyan tudnék másoknak megbocsátani? Miként lehetek önmagam felebarátja? Hogyan tudok őszinte kapcsolatot létesíteni? Fogós kérdések!

Ha elkötelezett vagyok pl. az igazságnak, akkor hozzám is az igazsághoz hű emberek fognak vonzódni. Ha bensőséges, őszinte viszonyban vagyok önmagam érzéseivel, akkor lehetőséget teremtek arra, hogy ugyanilyen bensőséges viszonyba kerüljek másokkal is. Ekkor viszont az univerzum rajtam keresztül áramló, eleven, éltető ereje élvezettel, elégedettséggel tölt el, és ezeket az érzéseket megosztom azokkal, akikkel kapcsolatba kerülök. A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan, pszicho-magnetikus zónát teremt körülöttünk, ami vonz, ami megnyugtat. Ez a pozitív kisugárzás. Ez semlegesíti a rosszhiszemű intrikát, ami visszapattan az ilyen beállítódású emberről. Ezek a pozitív kapcsolatok.

Rendkívül fontos az ilyen kapcsolatok kialakítás, hiszen az ember alapvető szükséglete a biztonság. Ezt pedig csak a valamihez, vagy valakihez való tartozás adja meg. A kapcsolatnak számos formáját ismerjük: családi, iskolai, munkatársi, alkalmi közösségi, baráti, szerelmi, stb. Kérdés, hogy mi tartja össze ezeket a kapcsolatokat: szeretet? tisztelet? kölcsönös megbecsülés? Érdek? Számítás? Kényszer-helyzet? Kompromisszum? Vagy….???

Legközelebb ezekből a kapcsolatokból egyetlen szeletet, a barátságot vesszük górcső alá.