Adamik Zsolt: Egy jó középszerrel már megelégednék

Adamik Zsolt

Adamik Zsolt szeretetreméltóvá teszi azt, amely sok gyermek szemében félelmet és ellenszenvet vált ki. Meséi kifordítják a világot négy sarkából és olyan sajátos szemüvegen keresztül láttatják azt, amely tele van humorral, nyelvi fortéllyal és apró dózisokban csepegtetett tanulsággal. Az Ördögbőr grófja és a Bibedombi szörnyhatározó és az Ördögbőr grófja c. könyvek szerzője január 22-én, a Kultúra napja alkalmából a szarvasi Városi Könyvtár vendége volt.

– A leginkább ismert séma, hogy valaki szülővé válik, utána pedig lassan megszületnek az első gyerekmesék is. Nálad – ha jól tudom – mindez fordítva kezdődött. Hogyan?

– Mindig is úgy éreztem, hogy a gyerekközönség az egyik leghálásabb közönség. Igaz, egyben a legkritikusabb is, de ha valami tetszik neki, azt úgy tudja élvezni, ahogyan egy felnőtt manapság már nem. Ez nevezem én a „máslátás lépességének.”Nagy kihívás nekik írni, de ha bejön, akkor a befektetett energia duplán megtérül.

– Mégis könnyebb úgy nekik írni, ha közvetlen közelről szemléled a gyermeki látásmódot, gondolatvilágot. Neked sikerült ilyen jellegű tapasztalatot gyűjteni?

– Voltam én korábban minden: pizzafutártól kezdve a mosogatófiún keresztül a művész mozi jegyszedőéig. Egy időben animátorként dolgoztam, amikor sok időt töltöttem gyerekekkel. Valahogy mindig meg találtam velük a közös hangot, és egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre többet hívnak olyan helyre, ahol közvetlenül kell velük foglalkozni. Másrészről pedig van egy keresztlányom, akivel folyamatosan próbálok egy közös nyelvet kialakítani. Szóval, van azért „gyereknyelvvizsgám”.

– Először az Aranyvackor-díj kapcsán lehetett hallani róla, amit az első köteted követett. Hogyan született?

– Nem túl romantikus történet. Az elismerést követően Pozsonyi Pagony Kiadó szeretett volna velem és az illusztrátorral, Hanga Rékával közösen dolgozni. Leültünk és végiggondoltuk, mi jöhet szóba. Macska-és egérmeséből rengeteg van, így abból nem kértek. Azt mondták, hogy írjunk vonatos meséket, de én arra nemet mondtam. De utána felmerültek a kalózok, ami azonnal megfogott és rövid időn belül megszületett a könyv.

– Soka változott a világ néhány generáció leforgása alatt. Hogy látod, most mire van a gyerekközönségnek igénye, vagy továbbra is az a lényeg, hogy elszabadulhasson a fantázia?

– Egy-egy történet szerintem csak ruha, vagyis bármit el lehet mesélni, bármilyen formában. Szerintem egy mese ma olykor nem azért nem talál utat a srácok fejében, mert idejétmúlt a köntös, hanem mert más a kulturális közeg és a nyelvezet. Egy Grimm-mese ma éppúgy megállja a helyét, mint korábban, arról pedig nekünk kell gondoskodnunk, hogy a köntös friss legyen, és szívesen belebújjunk.

– A legtöbb író nem szeret bekerülni egy skatulyába, minél több oldalát szeretné megmutatni az olvasóknak. Te megmaradsz a meséknél?

– Érdekes, hogy ezt mondod, mert a magyar igazi „skatulyázós” nemzet: van nagy ponyvaregény írónk, Rejtő Jenő személyében, nagy mesemondónk, Jókai Mór és itt van pl. kortárs szerzőként Cserna Szabó András, a nagy „gasztrozófus”. Engem ez nem zavar. Hosszútávon egy jó középszerrel én már megelégednék. Vagyis ha valaki visszagondol rám és azt mondja, jó történeteket írt, szerettük, jókat nevettünk rajta, nekem ez pont elég lenne.