Kádár Annamária: A mesék hamuba sült pogácsák a felnőttkorhoz

Kádár Annamária

A gyerekkornak két tündérvilága van: cselekvés síkján a játék, és szellemi síkon a mese – ez a gondolat szolgált iránymutatásul november 21-én, Kádár Annamária pszichológus előadásán, aminek a Szarvasi Városi Könyvtár adott helyet. A szakember gyermekkorától kezdve a mesék bűvöletében él, egyetemistaként pedig mélyebben is elkezdett foglalkozni a témával. Ebből írta a szakdolgozatát és később doktori disszertációját is. 2013-ban jelent meg Mesepszichológia c. könyve, amelynek folytatása is hamarosan napvilágot látott. Önéletrajzi ihletettségű meséi segítenek eligazodni a gyermekkor örök problémáiban, kapaszkodót és kiutat mutatnak a családok számára.

– Ha a mai magyar valóságból indulunk ki, mit jellemző? Milyen gyakran olvasnak mesét a szülők a gyerekeiknek?

– Én azt látom, hogy van egy nagyon érdekes eloszlás. Vannak családok, ahol egyáltalán nincs mese, a másik oldalt tekintve azonban nagyon sok szülő rájött arra, hogy a meséléssel egyfajta hamuba sült pogácsát tudunk átnyújtani gyermekünknek. Szerintem az a szülő is, aki nem olvas, egy mesét mindenképpen elmesél, mégpedig a saját életmeséjét. Csupán azzal, ahogyan benne vagyunk a világban, amilyen nevelési módszereket alkalmazunk, ahogyan döntünk, ill. ahol meghúzzuk a határokat. Ezek mind az életmesénkről árulkodnak. Az megint más kérdés, hogy ezt egy tündérmese sémájára építjük-e fel, vagy negatív mintát adunk tovább. Mindez  hatalmas felelősség.

– Tudatosnak, előre tervezettnek kell-e lennie ennek az életmesének vagy jó, ha ösztönösen cselekszünk?

– Ha pozitív az életmese, akkor nagyon jó, ha úgy meséljük tovább, ahogyan mi is kaptuk. De önmagában nem is a negatív történetekkel van probléma, hanem azzal, hogy átkeretezzük-e őket vagy sem. Ennek az lényege, hogy maga a történet nem változik, de az, ahogyan én rátekintek, igen. Például az Élet szép című olasz film egy gyönyörű példája ennek, amikor is a kisfiú elhiszi, hogy pontokat kell gyűjteni és a végén nyerhet egy tankot, miközben a világháború borzalmait éli át. Ehhez viszont valóban kell tudatosság. Fel kell ismerni a régi, negatív sémákat, és el kell hinnünk, hogy lehet belőlük egy gyönyörűszép történetet alkotni.

– Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy bár olvasott mesékről beszéltünk, mellettük könyörtelenül jelen van a digitalizált világ is. Hogyan kell ezt egészségesen kezelni?

– A legjobb a fejből mondott mese lenne. Annak van a legnagyobb hatása, amikor valaki szabadon mesél, úgy, hogy a fő motívumok nem változnak, és mi magunk is benne vagyunk a történetben. Ez belső képalkotást tesz lehetővé. A gyermek megteremti magában ezt a mozit, ennél szebb pedig semmi nem lehet. A televízió külső képekkel dolgozik, vagyis teljesen leblokkolja ezt a belső képalkotást. Kiszolgáltatott nézőkké válunk. Én nem azt mondom, hogy teljesen ki kell iktatni a televíziót, de egy-két alapvető korlátot be kellene tartani. Pl. óvodás kora előtt egy gyerek 20 percnél többet nem tévézhetne naponta. Úgy gondolom, ha az evésre, alvásra odafigyelünk, akkor a külső képek fogyasztása esetén is ezt kellene tennünk. Emellett persze nekünk is példát kell mutatnunk, mert ezek azok a minták, amiket továbbadunk. A leginkább a 4-9 éves kor közötti „varázsmese” időszakot kell ilyen tekintetben kihasználnunk, és minél többet mesélni gyerekeinknek.

– Hogyan segítenek hosszútávon a mesék, mit jelent az kijelentése, hogy irracionális, mágikus módon a felnőttkorra készítenek?

– A lényeg a szimbólumrendszerben rejlik. A mesék ugyanis nem racionális, kognitív módon működnek, hanem a szívünkben visszük magukkal, felnőttkorban pedig újra aktiválódnak. Ezért nem szabad soha megkérdezni, hogy mi volt a mese tanulsága. Ha az élettörténetünket tekintjük, könnyen belátható, hogy a mese egy nagyon fontos sémát ad hozzá. Próbatételek, kudarcok és nehézségek mindkettőben akadnak, de ha még itt tartunk a mesében, az azt jelenti, hogy nincs vége. A fantáziavilág ugyanis épp azt a sémát adja, hogy jó lesz a vége. Ha egy fiatal felnőtt ezzel az érzéssel kezd el vándorolni saját életében, akkor nem fog megijedni az akadályoktól. Nem akar egyből a célba érni, hanem tudja, hogy meg kell küzdenie érte.

– Mindemellett az sem mindegy, milyen mesét olvasunk a gyermekünknek. Hogyan válogassunk a klasszikus és kortárs mesék közül?

– Szerencsére a kínálat nagy, ennek azonban az a hátulütője, hogy rengeteg rossz mese is van köztük. Nem szabad egy, két, háromperces meséket olvasni, mert ezekből ki van lúgozva és át van írva a konfliktus. Csonkítatlan formában kell átadnunk a történeteket. A 4,5-5 éves kor az igazi vízválasztó. Ettől kezdve mesélhetünk tündérmeséket, mert a gyerek beleéli magát, de nem téveszti össze a valósággal. Ez a kettős tudat kialakulásának időpontja. Később egyre erősebbé válik a valóságra való irányulás, és a csodás megoldások kiszorulnak. Érdemes figyelembe venni a gyerek érdeklődési körét, mert ilyenkor a szülő is tud kreatívan történeteket alkotni, amelyek segítenek a mindennapi élethelyzetek megoldásában.

– Lehet-e a mese a felnőttek számára is segítség, egyfajta terápia?

– Mindenképpen. Szülőként mesélve mindig egy nagyon érdekes jelenség történik, olyan mintha én magam is visszakerülnék abba az én-állapotba, amit akkor éreztem, amikor az én édesanyám mesélt nekem. Nagyon sok mindenhez hozzáférek mesélés közben, ami az önmegnyugtatáshoz hasonlítható. Egy mantra, ami azt üzeni, hogy a világ egy jó hely, ahová érdemes volt beleszületni.