Emlékkiállítással búcsúztak el a Kis Ovitól Szentandráson

20161126-tn_12_01 004

Egy több mint hatvanesztendős mackó árulkodott többek között arról a hosszú múltról, amit a Szent Erzsébet utcai Kis Ovi hordoz magában. Szüleik és nagyszüleik játékai elevenedtek meg abban a teremben, ami néhány hónapja még csoportszobaként funkcionált. A fal mentén régi bababútorok, diafilmek és társasjátékok sorakoztak, a helyiség közepét pedig egy játékvasút, gombfoci és hajdani szaklapok foglalták el. Emellett kb. 5000 kép átválogatása után 120 csoportkép került kiállításra 1971-től 2007-ig, amelyeken valamikori kisovisok láthatók. A tárgyak azonban ezúttal élettelenül gubbasztottak, hiányoztak mellőlük az izgő-mozgó, önfeledten játszó gyerekek.

– Ennek nem így kellene lennie – adta meg az délután hangulatának felütését Bődi Etelka, a kiállítás háziasszonya. Normális körülmények között ez az épület most éppen megérdemelt hétvégi pihenőjét töltené, miután a gyerekek egész héten itt ettek, aludtak, nevelődtek benne, de a helyzet mégis úgy alakult, hogy ez nem így van.

A remény hangjai versben is megszólaltak. Virág Sándor önkormányzati képviselő Reményik Sándor gondolatait szavalta, utalva az oktatási intézmények pótolhatatlan szerepére. Hévízi Róbert beszédében felvillantotta az óvodatörténet legfontosabb állomásait, fókuszba helyezve a helyi kronológiát. Mint elhangzott, Békésszentandráson először 1892-ben Halász Ignácné létesített magánóvodát. A Kis Ovi 1952-ben két csoporttal kezdte meg működését ezen a telephelyen, ahol megszakítás nélkül egészen 2016. augusztus 31-ig működött.

A kialakult helyzetről csak nosztalgiázó és könnyeikkel küszködő tekintetek árulkodtak. A megjelentek létszáma is azt erősítette, hogy nagyon sokan kötődnek érzelmileg ehhez a néhány négyzetméterhez, ahol meghatározó éveket töltöttek el gyermekként, szülőként vagy nevelőként.

– Az óvoda fenntartását 2012 szeptemberétől átadtuk a Szeged-Csanádi Egyházmegyének, vagyis ettől az időponttól ők rendelkeznek felette. Már akkoriban is felmerült kérdésként az intézmény léte, és az önkormányzat vállalta mindennemű közüzemi költség fedezését. Hoztak egy ilyen döntést, aminek az oka valószínűleg az a demográfiai apály, ami egyre inkább jelen van a nevelésben is. Egyre kevesebb a gyerek, és mind inkább érzékelhető az elvándorlás is. A szülőknek megvan a szabadságuk, hogy más településre vigyék a gyereküket. Nem örülök ennek a trendnek, mert helyben is meg tudjuk oldani ezt a feladatot. A törvényhozóknak az itt tartásra kellene törekedniük, és támogatást nyújtani ezeknek az intézményeknek is – adott hangot véleményének Hévízi Róbert.

Megkerestük a fenntartó részéről Molnár Imre Zoltánt, a Hunyadi János Katolikus Általános Iskola igazgatóját is. Ő készséggel állt rendelkezésünkre, és hosszasan fejtette ki álláspontját a történtekkel kapcsolatban, reflektálni azonban nem kívánt a kérdésre.

Hangsúlyozta, nem kíván részt venni a sárdobálásban, de abban bízik, hogy Békésszentandrás egyszer – nevéhez méltóan – békés lesz. Ő addig is teszi a dolgát legjobb tudása szerint, amit az eredményeik is igazolnak.

A szülői közösség leginkább azt sérelmezi, hogy viszonylag későn, egy július 21-i szülői értekezlet keretében tájékoztatták őket a döntésről. Ekkor már kész tények elé állították őket, ezért – bár minden követ megmozgattak – nem tudták megmásítani a szándékot.

– Elfogadtuk volna a döntést, ha megalapozottabb lett volna és érdemleges válaszokat kaptunk volna – nyomatékosítja dr. Győri Éva, a kiállítás egyik szervezője, akinek a gyermeke ősztől ugyancsak a Kis Oviban kezdte volna meg óvodás éveit.

Szécsi Viola édesanyaként és egykori óvodásként is a szívén viselte az intézmény sorsát. Mint mondta, mindezekből kifolyólag elveszítette a bizalmat a fenntartóval szemben, ezért két gyermekét szeptembertől szarvasi intézménybe íratta.

Sokan követték példáját. Az eredetileg a Szent Erzsébet utcai óvodába iratkozott névsorban felsorakozó 18 gyermek közül 12-en a Bacsó utcai óvodában kezdték meg óvodás életüket. Csupán hatan döntöttek a Nagy Ovi mellett.

A szülők mégis azt mondják, már elsírták könnyeiket és kiadták dühüket. Nem a fájdalomra, hanem azokra a gondtalan évekre szeretnének emlékezni, amelyek egyet jelentettek ezzel az épülettel. A kiállítással elbúcsúztak, bár soha nem felejtenek.