Aki 50 éve ifjúsági EB-n focizott: Dr. Bencze Sándor

Dr. Bencze Sándor

50 éve rendezték Törökországban azt az U19-es labdarúgó Európa-bajnokságot, amit akkor még UEFA-tornának hívtak. Ezen egy bő 24-es kerettel részt vett Magyarország is. A sportolók nagy reményekkel utaztak ki, hiszen a kvalifikáció során nagyon komoly eredményeket értek el. Ezek közül az utolsó előttin Diósgyőrben 7000 néző előtt 2-0-ra legyőzték Csehszlovákia együttesét, majd a prágai 20000 néző előtt játszott visszavágón 3-0-ra északi szomszédaink U19-es válogatottját. Az akkori 24 tagú bő keretből később 22-en játszottak az NB I-ben, kilencen pedig a válogatottságig jutottak.

A Nemzeti Sport 2017. április 24-én Retromellékletben emlékezett vissza az 50 éve történt eseményekre, aminek szarvasi vonatkozása is van, hiszen az 1967-es U19-es keretnek tagja volt dr. Bencze Sándor is, aki akkor az NB I-es Tatabánya csatára volt, sőt, az előbb említett csehszlovákok ellen húszezer néző előtt játszott visszavágón a 18. percben esett harmadik gólt is ő szerezte.

Az ötvenéves jubileum alkalmából dr. Bencze Sándorral, Sanyi bácsival ültünk le beszélgetni, miközben előkerültek a régi, megsárgult újságok, és azok a 10-es számú mezek is, amit azon a törökországi tornán viselt, amin a magyarok Franciaország, Ausztria és az NSZK legjobbjait kapták ellenfélül.

Május 5-én 30 ezer néző előtt 3–0-ra legyőzték Ausztria csapatát. Következett május 7-e, amikor a franciák ellen léptek pályára. A vége 2–0-ás magyar győzelem lett.

A harmadik mérkőzésen az NSZK ellen játszott a magyar ifjúsági válogatott. Az első félidő 5. percében a mieink vezettek 1–0-ra, és ezzel az eredménnyel mehettek tíz percet pihenni. Ez az idő pont annyira elegendő volt, hogy legyen ideje mozgásba lendülni a nemzetek fölött átívelő sportdiplomáciának. Ennek eredményeképp a második félidőben a mieink kaptak egy hármast úgy, hogy kiállították Molnárt, illetve egy büntetőt is megítélték a németeknek. Akik a mérkőzést látták, és megpróbálták kommentálni, kijelentették, hogy Molnár kiállítása teljesen igazságtalan volt, csakúgy, mint ahogy az ellenünk ítélt 11-es is. A Népsport csak két nappal később mert beszámolni a mérkőzésről, de ebben sem az összeállítás, sem Molnár kiállítása nem szerepelt.

Még ebben az esetben is csoportelsőként a magyarok jutottak volna tovább, így izgalommal várták mire jutnak a franciák az osztrákokkal. Pont annyira jutottak, amennyi ahhoz kellett, hogy a gallok jussanak tovább. Érdekesmód öt góllal, 6–1-re verték az osztrákokat, így 7-3-as gólarányuk jobb volt a magyar 6-3-nál.

– Ezen már nincs mit keseregni. Férfiasan be kell vallanom, hogy akkor mi, fiatalemberek ott sírtunk a pálya szélén, mert az első meccs alapján úgy tűnt, hogy mi vagyunk a torna legesélyesebbjei, de nem úgy sikerült – emlékezett vissza az 50 évvel ezelőtti EB-re keserűen.

A sportdiplomácia azért léphetett így közbe, mert a következő évben Franciaország rendezte a tornát, és így nem illett kiesnie az első körben. A tornát végül a Szovjetunió nyerte, aki Angliát 1–0-ra győzte le a döntőben.

– Ez az időszak a magyar labdarúgás számára egy fényes időszak volt. 1966-ban a magyar válogatott a londoni világbajnokságon legyőzte Brazíliát, ami óriási fegyvertény, óriási siker volt, erről zengett a világ – emlékezett vissza a magyar futball ötven évvel ezelőtti állapotára, amit az is fémjelez, hogy akkor – eddigi egyedüli magyarként – Albert Flórián kapta a világ legjobb labdarúgójának járó aranylabdát.

Abban a Tatabányában focizott, ami a brazilokat verő kerethez két játékost is adott: Gellei József volt a kapus, és Szepesi Gusztáv pedig a balhátvéd, aki annak idején a nagy hírű Garrinchat is levette a pályáról.

Nagyon nagy öröm volt akkor játszani az ifjúsági válogatottban, mondja. Olyan edzői voltak mind Hidegkuti Nándor és Sebes Gusztáv. Az ifjúsági csapat mindig az “A” válogatott előmérkőzését játszotta, és olyankor a Népstadionban már legalább 40 ezer ember ült a nézőtéren.

– Akkoriban nagyon jó volt focizni, nem beszélve arról hogy 18 évesen gimnazistaként játszottam. Tatabányán nagyon nagy szeretettel vették körül a csapatot, a gimnáziumba is nagyon toleránsak voltak, hisz annyi mérkőzést játszottunk az ifjúsági válogatottal, hogy szinte nem volt időnk iskolába járni.

Az irántuk tanúsított toleranciával nem élt vissza. Akkoriban nem voltak még profi szerződésű játékosok, így az élet mindenféleképp biztonságosabbnak tűnt orvosként, mint sportolóként. 1968-ban ott hagyta “az annyira áhított NBI-et” Debrecenért.

– Azt mindenképpen eltökéltem, hogy akármennyire is sikeres voltam a labdarúgásban, arról nem mondok le, hogy diplomát szereztek. Imádtam a futballt de nem tehettem meg, hogy ne menjek egyetemre. Nagy volt a dilemma, választanom kellett, és azt választottam hogy orvosi egyetemre megyek és diplomát szerezzek.

Debrecenbe ment, ahol szintén játszott az NB II-es egyetemi csapatban, a DEAC-ban, majd harmadévesként eldöntötte, hogy visszavonul. Döntéséről a Népsport 1971. április 4-i számában “Fény helyett – élethivatás” címmel három hasábon számolt be. A cikket írója, Lakat, a következő mondattal zárta: “Bencze Sándor tehetséges, ügyes játékos. Az volt az NB I-ben, és ezt bizonyítja most, két osztállyal lejjebb is. A pillanatnyi fényt, a pompát, a hírnevet pénzt cserélte fel élethivatásáért, a szívek dobbanásáért”.

A sportot nem hagyta abba, bár azóta inkább teniszezik. Szarvason fociedzősködött, a labdarúgó egyesület elnöke, és a magyar orvos válogatott megalapítója volt. Ezen utóbbival több világbajnokságot nyertek.

– A futball végigkísérte a karrieremet, most pedig a gyermekeim, unokáim folytatják – zárta a beszélgetést Sanyi bácsi.


Comments are closed.