A színészet arról szól, hogy megterem a lélek!

Dr. Dósa Zsuzsa

Novemberben mutatják be a Cervinus Teátrumban a Hotel Mentholt, amely ürügyén faggattam Dósa Zsuzsa Domján Edit-díjas színművésznőt, de a szeptemberi két bemutató sem maradhatott ki beszélgetésünkből. Bár a színésznőt kérdeztem, de elkerülhetetlen, hogy művészeti igazgatóként is ne szólaljon meg.

– Nagy sikere volt a Szigorúan tilos! című előadásnak, hogyan értékeled?

– Remek előadás, szakmailag, színészileg, mondanivalóban, igazi színházi előadás, olyan, ami nem feltétlenül csak a színvonalas szórakoztatást adja, hanem afféle színházi élményt nyújt, amiért egy ember néha válogat, és keresi azt a produkciót, amiért színházba megy. Tehát szívemhez közel áll mindenképpen, mert színészként is nagy élmény részt venni benne. Pontosan kidolgozott, jó karakterek, nagyon jó viszonyok vannak benne, valós a társadalomrajz. Ami nagyon fontos a színészek nagyon együtt vannak, együtt játszanak, figyelnek egymásra, ezért egységes és erős az előadás. Mindig arra vágytam, amikor a kamaratermet terveztük, hogy ilyen típusú előadásokat mutathassunk be, hiszen a kamaraterem erre van kitalálva. Arra, hogy az előadások gondolatokat ébresszenek a nézőkben és olyan témákat boncolgasson, amiről lehet beszélgetni.

– A Szigorúan tilosban az Anyát játszod, de ebben az előadásban minden színésznek nagyon fontos szerepe van, jól megírt karakterekkel, amit mindannyian nagyon színvonalasan teljesítettetek… A dráma a felületes néző számára egy abszurd témájú „mese”, azonban nagyon is komoly a történet mondanivalója…, amolyan humor és könnyek egyben.

– Nem hiszem, hogy mese, ha igen, akkor nagyon komoly mese, hiszen a nézőtéren senki nem tud kívülálló maradni. Lehet, hogy nem mindenkit érint meg, de az biztos, hogy ez egy élő történelemóra, amely játszódhat a világon bárhol, bármikor. Az egy dolog, hogy nekünk van visszacsatolásunk, hiszen megéltük, de újra, és újra megtörténhet. A személyes túlélés attól függetlenül, hogy az ember társas lény, és őszinte társadalomban szeretünk élni, attól még az egó az ott van, és mindenki a maga módján – és az teljesen mindegy, hogy a társadalom melyik szintjén – de döntéseket hoz. És a félelem, mint olyan az emberek alapvető érzése, azt szokták mondani „nem az a bátor ember, aki nem fél, hanem az, aki félelmei ellenére képes olyasmit tenni, ami veszélyes lehet számára”. A darabban a fiatalok sokkal bátrabban állnak ellent egy emberileg nem tisztességes helyzetben, mert bennük kevesebb a félelem, hiszen nem tudják, mi vár rájuk. Az élet folyama, a történések nem tudják megtörni. Aztán az más kérdés, hogy kit mennyire tör meg egy-egy esemény. Érdekes ennek boncolgatása. Elő lehet hozni az emberből a félelmet, amely meg is nyomoríthat.

– A másik előadást szeptember 8-án mutattátok be Pozsonyban, de Szarvason is volt egy szakmai bemutató, ez a Dögölj meg, drágám!, amelyben nagyon nehéz szerepet kaptál Mária alakjában. Jól látom?

– Óh, azért találtam olyan tapasztalatot, ami ha nem is személyes, de a környezetemben láttam. Két különböző emberről van szó, a „Szigorúan”-ban az előadás – így az Anya is – építkezik, eljut A-ból B-be, vagyis egy normális életből a rémület felé sodródik, a rémület pedig befejeződik egy tehetetlenség kellős közepén. Bennem az marad meg: mi lesz ezután? Hogy fog tudni élni, hogy fog továbblépni? Ez a szerep távol áll tőlem, mert egy iskolázatlan asszony belesimul a helyzetbe. Én inkább forradalmár vagyok, mint áldozat. Ezért volt nehéz megtalálni a karaktert, hogy az mégis szerethető legyen. Hogy mit okozhat egy anyának, ha tehetetlenül kell végignéznie, hogy elviszik a gyerekét, és nem tehet semmit… Amikor visszakapja, akkor ebből a kedves, humoros nőből hisztérika lesz, mert félti gyermekét. Mozaikokból raktam össze a figurát.

A Dögölj meg drágámban egy tanult nőről van szó, ahol egy házasság és egy szerelem esik áldozatul egy tragédiának, amit egyik fél sem tudott feldolgozni. Évekig cipelik fájdalmaikat. Pedig csak beszélgetni kéne valakivel, egymással, baráttal, pszichológussal. Nem tanács kell, csak kibeszélés. Itt a két ember magányos lett, pedig a tragédia akár össze is kovácsolhatná őket, de túl mélyek a sebek. A vége többféleképpen értelmezhető, ezt majd a közönség eldönti ki-ki a maga érzései alapján. Érdekes történet…

Itt inkább a forma okozott gondot számomra. Én egy életigenlő, problémamegoldó vagyok, a tehetetlenség számomra nem alternatíva, ezért volt nehezebb játszani, sok energiát követel, hiszen kezdettől kell tízpercenként A-tól B-ig jutni. Figyelni kell a partnerre. Az érzelmek amplitúdója a visszafogottságtól a kitörésig állandóan mozog, néha nagyon finoman kell hangolni. Működnie kell a humornak is, amit ez a darab képvisel. Mindkét darabban kacagunk, de a saját kínunkon. Szeretjük magunkat szépnek és okosnak hinni, de nem vagyunk olyanok – sajnos – sem én sem más. Képesek vagyunk fájdalmakat okozni, és képesek vagyunk megbántani a másikat. Hogy félelemből-e, nagyképűségből-e nem tudom, de sokszor nem azt mondjuk a másiknak, ami a valóság, hanem szépen becsomagoljuk. A ki nem beszélés, a kegyes hazugság megmérgezi a kapcsolatokat, ha két ember közel áll egymáshoz.

– Mikorra tervezitek bemutatni a közönségnek Szarvason?

– 2018. január vagy február.

– A Hotel Menthol lesz a következő bemutatótok, ahol igazi díva leszel, milyen érzésekkel kezdted próbálni Csacsacsa szerepét?

– Szőke nő! Még nem játszottam „szőke” nőt! Nem a külsejében szőke! Kifejezetten csacska macskaként gondolok rá. Bűbájos a történet, nem kell benne mély érzelmeket keresni. Meg vannak az igazságai. Egy letűnt kor. A darabnak van eleje és vége, de nem élet-halál harcról szól. Csupa szép dologért küzd mindenki és mindenkivel történik valami. Fiatalság, jókedv, a tenni akarás összekovácsolja a szereplőket. De nem a világbékéért küzdenek. Ilyen típusú szerepem még nem volt. Bizonyára el kell felejtenem az intellektuális énemet. Kihívás a tánc, hiszen nem vagyok táncos, de jól kell csinálni. Örülök, hogy nem vagyok beskatulyázva és sokféle szerepet játszhattam. De ebben a szerepben is hitelesnek kell lenni. A közönség ne Dósa Zsuzsát lássa, hanem Csacsacsát.

– Ettől nem tartok, hiszen több szerepben láthattak, és bármelyikre gondolok – vagy gondolnak a nézők – nem Dósa Zsuzsa jut eszünkbe, hanem az Egyenruhás, Holle anyó, az Anya, Agátha, Mária, Jessie vagy a Nő a Hazárd keringőből… Ezt a fajta átlényegülést kevesen tudják.

– Mindig olyan rendezőkkel dolgozhattam, akik segítettek abban, hogy megtaláljam magamban azt, aki a szerephez kell. Adtak útmutatást, amire lehetett építkezni, hogy eljussak a szerepig. A szerepet kell tudni megjeleníteni, nem magamat adni. Ennek az alapja a próba. Imádok próbálni, mert a rendező útmutatása alapján már építkezhetem. A próbák az ötletezésre valók, hogy kipróbáljunk több variációt és találjuk meg a legjobbat. Idő, tapasztalat, bátorság kell a próbához, nem szabad szégyenlősnek lenni, legfeljebb a rendező azt mondja ezt nem, de ez nem késztethet meghátrálásra, hiszen a próbafolyamat alkotómunka, mindenki a legjobb végeredményt akarja.

– Az Egyenruhás szerepe is nagyon távol áll tőled…

– A való élet szélsőségeket tud provokálni. Ember – ember ellen szörnyűségeket tud elkövetni. Nem áll messze a valóságtól a figura. De itt sem elég az, hogy jól megcsinálom. Ezen a pályán gyűjtögetni kell az eszközöket, nyitott szemmel járni, figyelni. És merni kell megélni az érzéseinket. Jót, rosszat, örömöt, bánatot, fájdalmakat és minden érzést, és merni kell megmutatni. A színészet arról szól, hogy megterem a lélek. Kiadja magából a színész, hiszen minden szerep mögött én állok!

– Beszéljünk még pár szót a felolvasó délutánokról, egy már volt, mi a következő?

– Kortársírásokat tervezünk bemutatni. November 25-én ismét egy Martin McDonaugh darab, a címe A nagy kézrablás, amely igazi feketehumor. A romkocsmában lesz.

– Van még egy terved decemberre, beszélhetünk már róla?

– Szeretnék egy békebeli kabarét, nagy szerzők műveiből. Színvonalas jelenetek, amik kacagtatnak, mulattatnak. Kuplékkal, sanzonokkal, amivel szépen átcsúszunk a következő évbe. Szeretném vidáman búcsúztatni az évet és remélem igény is lesz rá. Kabaré még nem volt. Utaztatható lesz, mert a palettáról is hiányzik, nem csinálnak ilyet a színházak. Remek színészeink vannak, ami örömmel tölt el. A cél mindig közös, ezt érzik a színészek is. Mindenki felelősséget vállal a másikért is. Ragány Misa is a csapat része lett, ő is, ahogy a többiek is, keményen dolgoznak a csapatért. Azt mondhatom, a kollégáim szeretik a színházat, drukkolnak egymásnak, hiszen közösen kell jónak lenni és abban megtalálni mindenkinek a maga sikerét. A közösségnek játszunk, együtt. Nincsenek személyes ellentétek, csak csapat van, ezért is jó itt dolgozni.

– Zsuzsa, köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánok a színháznak is és Neked is!

Galambos Edit

A fotót Babák Zoltán készítette.

Comments are closed.