Babák Z
Szomszédként ismertem meg, barátként szeretnék búcsúzni Ira nénitől. Mi a kettes, ő az ötös lakásban lakott. Alkalmanként be-bejött hozzánk, de szinte soha sem ült le. Ha cipekedett fel a lépcsőn, szabadkozott, ha el akartuk venni a csomagjait, “Bírom én, Zolcsi!”. Mert engem is következetesen Zolcsinak szólított.
Aztán egyszer, egy rövid időre kisiklott a jószomszédi viszony. Rövid időre. Valami elromlott, okkal vagy ok nélkül, senki sem akar emlékezni rá. Éltünk egymás mellett mint a nagyvárosokban az idegenek. Aztán egyszer köszönt, odajött, és azt mondta, “Zolcsi, felejtsük el ami történt!”, megöleltük egymást, és attól kezdve a korábbi jószomszédi viszonyból barátság lett. Mikor eleinte –óhatatlanul is– szóba került a dolog, legyezett egyet a kezével közöttünk, és azt mondta, “Ne is beszéljünk róla”!
Mi elköltöztünk, de a barátság megmaradt. Volt, hogy felhívott, hogy ha arra járok, beállítanám-e az RTR Planetát a tévéjén, mert nem találta. Volt, hogy összefutottunk a ház előtt, és Éva, a feleségem megkérdezte tőle, hová megy. Elmondta, hogy a taxi számát keresi, mert be akarja járni a fél várost. Arra, hogy lehetünk-e a sofőrje, pici habozás után hálásan igent mondott, mert már barátok voltunk.
Mindig megkérdezte, hogy a fiúk hogy vannak, ismeretlenül is tudtuk, hogy Ira lányával és férjével, Istvánnal mi van, két unokája, akiket ő Sztyopkának és Zolcsinak hívott, hogy halad az egyetemmel, Olgiról és Pistiről, majd mikor megszületett Lénácskáról.
A Győzelem napi ünnepségek után, hogy ha nem foglalta már le valaki, beültettem az autóba, és elvittem hozzánk. A teraszon Évával bontottak egy üveg pezsgőt, és órákat beszélgettünk. Volt, hogy este tízkor vittem haza. Mesélt a gyerekkoráról, édesanyjáról, hogy szakadt el a családjától a világháborúban, hogy akadt össze véletlenül a nagybátyjával, hogy ismerkedett meg férjével, dr. Németh Sándor Zoltánnal, az egész életéről. Mindig megállapítottuk, hogy mindent kibír, elnyűhetetlen. El sem tudtam képzelni, hogy valaha a történeteit múlt időbe kell tennem.
Volt még egy nehéz pillanatom vele. A tavaszi választás előtt aláírásokat gyűjtöttem a jelöltségemhez. Szeretek a nehezén minél előbb túl lenni, így az elsők között hozzá, az elkötelezett baloldalihoz kopogtam be, hogy megkérdezzem, aláírná-e az ajánlóívemet. A szemembe nézett és megkérdezte, “Zolcsi, jól meggondoltad”? Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, de a levegőm elfogyott, szájpadlásra száradt nyelvvel csak bólintottam, mire ő azt mondta, “akkor csináld!” A választás után mindig politizáltunk egy kicsit. Egyik ilyen alkalmunkkor egy “is” elszólás után óhatatlanul kicsúszott a számon a kérdés, “Ira néni… rám szavazott???”, annak ellenére, hogy tavaszra teljes baloldali összefogást, sőt, kormányváltó összellenzéki választási szövetséget remélt.
Elhatároztam, hogy egyszer elmegyek hozzá, és diktafonra veszem az élete történetét, de úgy gondoltam, igazából semmi sem sürget, hiszen amin a gyerekként átment, néhány éve legyőzött egy rákot, és még 85 évesen is nem hogy elnyűhetetlennek, hanem egyre fiatalabbnak tűnt, azt sugallta, sokáig itt lesz még. Utóbbi időben történt találkozásainkkor rendre megállapítottam, hogy milyen jól néz ki. A legutolsónál, amikor a ház előtt összefutottunk, Lénácskával, Olgival, és Pistivel indult valahová. Meg is jegyeztem Olginak, hogy Ira néni fiatalodik. A szeme sarkából észrevette, hogy sutyorgunk, és akkor el kellett neki is mondani, miről beszéltünk. Csak legyintett és nevetett.
Utolsó találkozásunkkor, még karácsony előtt épp az újságoshoz indult. Elvittem az általa mindig várva várt orosz hetilapjáért, közben beszélgettünk. Talán búcsúzóul még arról is ejtettünk szót, hogy majd május 8-án, a Győzelem napján a teraszon ismét bontunk egy pezsgőt.
Aztán szerda délután hallottuk, hogy elvitte a mentő, de nem sokára már arról jött a hír, hogy a történetének vége. Eddig egy szám volt a telefonomban, amit nem tudtam kitörölni, mától már kettő olyan lesz, ami sohasem fog megcsörrenteni.
Örülünk, hogy ismerhettük, Ira néni! Hiányozni fog.
