ban/ben

Vámpírok

Ez itt most nem a Twilight-saga dicsőítése lesz, hanem valami egészen más. Illetve csak részben más, mert azok a vámpírok, akikről én fogok írni tényleg köztünk élnek, és nem tűnnek el az első hajnali napsugárral és még a tömjéntől és a fokhagymától sem lesz semmi bajuk. Ezek a vámpírok nem a véredet szívják (csak képletesen), hanem az energiáidat. 

Biztos ti is ismertek olyan embereket, akik mindig lefárasztanak, valahányszor találkoztok, beszélgettek velük. Szó szerint fáradt leszel, miután elköszöntök, és nem érted mi a baj, mert hiszen csak beszélgettetek. Pedig ennél sokkal több történt, higgyétek el. Hogy jobban értsétek mire gondolok, itt egy történet. 

Van egy volt osztálytársam, akivel rendszeresen összefutok, és persze beszélgetünk, hiszen ismerjük egymást. De akárhányszor csak meglátom, máris görcsbe rándul a gyomrom, mert tudom, hogy egy minimum félórás tömény életundor következik. Talán az életundor nem a legjobb kifejezés, de megközelíti a lényeget. Ez a nő jó anyagi körülmények között él, nem tűnik ki az átlagos emberek közül sem jó, sem rossz értelemben, mégis: képtelen örülni annak, ami van. Mindig minden problémát az egekig nagyít, ha valami betegsége van (nátha, megfázás, stb), akkor nagyon szenved és a halálán van. Bármi rossz történik valakivel a környezetében, akkor azért biztos ő a hibás és még sorolhatnám. Ezek mellett megvan az a bosszantó tulajdonsága, hogy ezeket a dolgokat nem tartja magában, hanem aprólékos részletességgel megosztja a környezetével. Ha éppen gyengébb periódusomban kap el egy-egy bú és bánat áradatra, akkor még én is úgy érzem, hogy ez az élet milyen kegyetlen, és mennyire rossz.  És tényleg elfáradok abban, hogy hallgatom és időnként bólogatok. 

Már próbálkoztam minden szóba jöhető praktikával. Egyszer cselesen nem engedtem szóhoz jutni és elsoroltam egyszuszra, hogy mennyi jó dolog történt velünk éppen akkor (persze a 75 %-át kitaláltam, és eltúloztam, hátha észreveszi – nem ez történt), és milyen édesek a gyerekek, és milyen édes csacskaságokat tudnak mondani, stb, de teljesen hatástalan volt. Türelmetlenül várta, hogy mikor veszek levegőt és kíméletlenül közbevágott. Valami gusztustalan gyerekbetegséget kezdett el taglalni, aminek a tüneteit őt hallgatva magamban már felfedeztem a gyerekeimen és alig vártam, hogy haza mehessek, és jó alaposan megnézzem mindegyiket. Szerencsére mire hazaértem lehiggadtam és bosszankodtam egy sort, hogy megint bedőltem neki. 

Egy másik alkalommal kifejezetten és direkt módon a saját malmára hajtottam a vizet: valami éppen aktuális kórról kezdtünk el beszélgetni, és arról panaszkodtam, hogy milyen keveset tudunk róla. Erre neki felragyogott a szeme és orvosprofesszorokat megszégyenítő pontossággal és részletességgel előadta, hogy mi a helyzet. Szinte élvezkedett közben, én meg arra gondoltam, hogy biztos perverz örömet érezhet most. 

Eddigi legsikeresebb trükköm az volt, amikor egyszer türelmesen végig hallgattam, és a panaszáradat és a könnyek után teljes fogsoros mosolyt villantottam rá és további szép napot kívántam neki és faképnél hagytam. Tényleg köpni – nyelni nem tudott és biztos a lelkébe gázoltam, de sajnos – bár hosszú ideig nem láttuk egymást – az irántam érzett haragja elpárolgott, és amikor a legközelebb találkoztunk, akkor részvéttel teljes arccal és szenvelgő nézéssel újból nagy örömmel köszöntött és nem tudtam szabadulni tőle. 

Egy másik elvetélt ötletem az volt, amikor a boltban vásárolva meghallottam a sorok között a hangját és éppen akkor tudtam, hogy nem vagyok olyan idegállapotban, hogy találkozzam vele, így a kerti részlegen kényszerültem eltölteni egy hosszabb időt, de a túlbuzgó eladó meglátott és hangos „Miben segíthetek?”-kel felhívta rám vérszívóm figyelmét. Nem tudtam mit tenni, muszáj volt vele beszélgetnem, de végső elkeseredésemben nem jutott más az eszembe, minthogy megjátszom neki a mészárlásra készülő kibillent lelkiállapotú családanyát. Gyorsan összekuszáltam a hajam és szétziláltam az öltözékem, és mire odaért hozzám már egy baltát fogtam a kezembe és a jobb kezem mutatóujját sokatmondóan húzogattam a balta élén. Valami olyat zagyváltam neki, hogy milyen sok dolga van a mai nőknek, anyáknak. Sok a probléma a gyerekekkel, a férjemmel és milyen könnyen lehetne ezt orvosolni, csak néhány mozdulat és a problémák forrását máris gyökerestül likvidáltuk. Erre valami olyat mondott, hogy mélyen átérzi a helyzetem, és ha akarom, akkor beszélgessünk erről bővebben, ő szívesen meghallgat. Férfiasan be kell valljam, hogy akkor ott saját dugámba dőltem, és már nem a családomat akartam likvidálni…

Szóval tényleg léteznek modernkori vámpírok, és a leghatásosabb fegyver velük szemben az, ha messzire elkerüljük őket!!! (Ha pedig ez valamilyen oknál fogva nem lehetséges, akkor igyekezzünk minél többet beszélni, hogy ne juthassanak szóhoz. Adott esetben még a füllentés is megengedett!)

Nóra

Tetszett a cikkünk?

Vélemény, hozzászólás?

Az élet Domokos után

Erőss vár a mi akaratunk