Hangok az éterben

Hallgatóztatok már? Hallgattatok már ki beszélgetéseket? Valljuk be: ez nem a legvonzóbb tulajdonságunk, de ez együtt jár az emberi mivoltunkkal, a kíváncsiság. Talán még valahonnan az ősi életformánkból hozzuk, de sajnos végzetes is lehet, mint ama bizonyos macska esetében: kíváncsiságáért az életével fizetett.

De el kell fogadnunk, hogy a fülünkön (ezen a sajátosan érzékeny és érzéki testrészünkön) keresztül érkező információk mit sem veszítettek varázsukból az évszázadok, évezredek során. Elképesztő népszerűségnek örvendenek a telefonok még mindig, a másik ember hangjának hatalma van, ez kétségtelen. A hallott információnak megvan az az édes mellékvonása, hogy a fantáziánk teret kap, megalkothatja a hallottak alapján a maga verzióját. Gyerekkoromban ezért is imádtam a rádiós meséket: el tudtam képzelni a történetet, miközben gyönyörű hangú színészek mondták a mesét. Egyáltalán nem hiányzott a tévé, bár az Esti mesét is nagyon szerettük. De az valahogy más volt. A rádió magasan a tévé fölött állt nálunk. Hozzátartozott az életünkhöz. Reggelente a szüleim bekapcsolták a rádiót, szállt a frissen főzött kávé illata és lassan elindult a nap. Nem akasztott meg semmilyen reggeli tevékenységben bennünket, mint a tévé. Nem álltunk meg előtte, nem égett oda a tükörtojás, nem késtünk el az iskolából. Diszkréten ott volt a háttérben, halkan duruzsolt, de amit tudni kellett, azt megtudtuk így is.

Emlékszem volt egy játékom: imádtam elképzelni, hogy a rádióbemondók hogyan nézhetnek ki. Egyeseknek kifejezettem barna hangjuk volt, míg mások biztosan piknikus alkatúak voltak a hangjuk alapján. Elképzeltem, hogy milyen lenne velük élőben találkozni, mondjuk a közértben, sorban állva meghallani az ismerős hangot, és végre látni a hang tulajdonosát. Volt ebben az egészben valami izgalmas titok, valami bizonytalanság, valami befejezetlenség. Azóta is nagyon odafigyelek a rádióra. Hallgatom a bemondókat, és még mindig azt játszom, hogy megpróbálom elképzelni a hang tulajdonosát.

Tudtátok, hogy a BBC rádióbemondóinak minden egyes alkalommal szmokingban, illetve estélyi ruhában lehetett csak a mikrofonhoz ülni? A BBC tulajdonosai felismerték azt az aprócska, ám nagyon is fontos dolgot, hogy a megjelenés kötelez. Estélyiben és szmokingban az ember nem enged meg magának akármit, és ez a kulturált disztingváltság nagyon is tükrözte a BBC küldetését. Jót s jól, mondhatnánk Kazinczyval szólva mi, magyarok.

Ez az eszme azonban erősen megkopott: szinte bárki kerülhet műsorvezetői státuszba, nem kell a mikrofon engedély, pedig fontos lenne. Eddig egyetlen embert nem bírtam hosszú távon hallgatni, hírolvasó volt egy kereskedelmi rádiónál, most pedig egy kereskedelmi tévé hírműsorának vezetője. Erről ennyit: van, aki felfelé bukik…

Az évek során alaposan megváltozott a helyzet a rádiókban. Harcolniuk kell a hallgatók fülön ragadásáért, reklámokból élnek, tehát rengeteg a reklám és a felgyorsult életritmust követve a mélyenszántó beszélgetések is kikoptak, illetve a kevésbé hallgatott idősávokba szorultak. De a rádiónak még így is varázsa van: diszkréten szól a háttérben, és a legszebbet nyújtja, amit csak emberi fül kérhet: az emberi hangot.