in

Pár(t)atlan

110808par

110808parA szerelem örök témája az emberi életnek: áthat mindent, megkerülhetetlenül. Mégis, elég nehéznek tűnik a megfelelő kommunikáció a szerelemben. Gondoljunk csak arra, hogy férfi és nő mennyire nem érti meg egymást: a „Mi a baj?” kérdésre a legtöbb nő a „Semmi!” választ adja és ebből jönnek aztán a viták. Nem véletlenül él az a mondás, hogy a férfi ne megérteni akarja a nőt, hanem szeresse. Karinthy is megfogalmazta ezt: Hogy érthetné meg egymást a két nem? Hiszen a nő a férfit, a férfi pedig a nőt akarja. Milyen igaz!…

Ugyanakkor az utóbbi időben a legszembetűnőbb változás egymás megnevezésében történt. Régen a népdalokból is ismert rózsám, galambom, babám, stb. dívott, aztán jött a kedvesem korszak („Jöjj, kedvesem, gyere, ülj ide mellém”), majd elérkezett a párom-kor.

Gyakorlatilag a kedvesem korszakban is az esküvő volt a végcél, és onnantól a férjem, feleségem megnevezés volt egyértelmű, de a párom-korban már nem ilyen egyszerű a helyzet.

Változtak az életvezetési szokások, nem biztos, hogy egyértelműen pozitív irányba, de tény és való, hogy sokaknak kényelmesebb az együttélés mindenféle „papír” nélkül. És ekkor jönnek a „bajok”: hogyan nevezzük egymást, amikor együtt élünk időtlen idők óta és van már néhány gyerekünk is? A törvény értelmében ezek az emberek egyedülállónak számítanak.

Egy barátnőm következetesen férjnek és feleségnek mondja ezeket az együtt élő párokat. Megkérdeztem őt, hogy miért teszi ezt. Azt felelte, hogy párjuk általában az állatoknak van, akik párosodni szoktak utódnemzés céljából, ezért az ő szemében azok, akik régóta együtt élnek és gyerekeik is vannak, házasoknak számítanak. Ennyi. Ezen elgondolkoztam. Van igazság a szavaiban, ugyanakkor azt is érezzük, hogy férjnek és feleségnek lenni valahol több is, mint valaki párjának lenni. Most sokan azzal érvelhetnek (jogosan), hogy a „papír” nem jelent semmit, hiszen sok a válás, akkor meg mi értelme van. Ha így gondolják, tegyék nyugodtan, tiszteletben tartjuk a véleményüket, és nem is kezdenék bele semmilyen magyarázatba. Ők nagyon praktikusan szemlélik az életüket és ez nekik nyilván meg is felel. Felesleges volna arról beszélni, hogy mit jelent valakihez tartozni úgy, ahogy azt az őseink is tették, hogy nem a papír a lényeg számunkra, hanem a nyilvánosan vállalt elkötelezettség, az eskü, az összetartozás. És ha már praktikus gondolkodásról beszélünk, akkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy egy férjnek és feleségnek jogai is vannak. (Tudom, tudom, létezik a regisztrált élettárs fogalma, de még nem terjedt el nagyon.)

És most jöjjön itt egy tanulságos történet. Volt egyszer egy férfi és egy nő, akik éltük derekán túl egyedül maradtak és találkoztak. A nő is özvegy volt, gyerekek nélkül, és a férfi is özvegy volt, de neki volt két fia. A férfi és a nő megszerették egymást, összeköltöztek. Közös erőfeszítéssel helyre pofozták a férfi öreg parasztházát és ott éltek. A férfi fiai nem szerették, sőt utálták apjuk választottját és ebből nem is csináltak titkot. És milyen az élet: a férfi egyszer csak hirtelen meghalt (végrendelet nélkül) és ott maradt a nő gyászában fedél nélkül. Semmit nem tehetett, hogy azt a házat megszerezze, vagy legalább részben megtartsa, amiért ő is dolgozott. A két fiú pedig semmit sem tett, hogy segítsék azt az asszonyt, akik apjuk gondját viselte, és aki szerette őt. No comment.

Azonban az élet változik, és sokan, akik eddig „csak” együtt éltek mostanában megházasodnak. Talán ők is érzik: kapcsolatuk megérett egy újabb fejezetre. És persze nem a nagy felhajtás a lényeg, hanem maga a tény. Hogy szavak keresése nélkül ki tudjuk mondani: ez az ember a férjem/ feleségem.

De legyen akárhogy is, egy a fontos: mi, akik együtt élünk (bármilyen keretek között is) szeressük egymást. A többi pedig kit érdekel?

Nóra

Vélemény, hozzászólás?

110807kenu

Élménymaraton

110810haki

Kutatás fejlesztés