Nóra
Valószínűleg sosem fogok felnőni, illetve sikerül megőriznem gyermeki énem egy jó nagy részét függetlenül a koromtól. Éppen ezért érzek nagy vonzalmat a fantasztikus, nem evilági történetek iránt. Nem vagyok klasszikus fantasy vagy sci-fi rajongó, hozzám sokkal inkább az ifjúsági regények fantasztikus világa áll közelebb. Egy olyan világ, ahol az emberi élet lépten – nyomon találkozik a fiktív, ember feletti, varázslatos hatalommal. Ezért tetszett az Alkonyat sorozat, és most ezért tetszik nagyon a klasszikusnak számító angol varázslótanonc története is.
Nehéz meghúzni a határt az emberi és a varázs világa között, talán nem is lehet. De folyton az az érzésem, hogy a történet a határok feszegetéséről szól. Olyannyira így van ez, hogy a Harry Potter és a bölcsek köve kötelező olvasmány is lett. Végre egy olyan könyv, amit a közönség kanonizált és nem az irodalomtudomány. Rengeteg fiatalt ismerek, akik ennek a könyvnek a hatására szerették meg az olvasást, és egyáltalán: talán ez volt az első könyv, amit önszántukból elolvastak. És ezt nem sok könyv mondhatja el magáról. Most én is olvasom ezt a sorozatot, és nagyon élvezem: felnőttként (na jó, majdnem felnőttként) is nagyon szórakoztató.
Olvasás közben eltöprengtem, hogy vajon mennyiben változtatná meg az életünket a mágia. Harry Potter világában én mugli lennék, de nagyon szívesen kipróbálnám mihez is tudnék kezdeni egy kis bűbájjal, vagy egy aprócska varázspálcával. Ettől függetlenül mugliságomat mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy imádom elhinni, ha csak egy pillanatra is, hogy a lehetetlen igenis lehetséges. A vámpírok, vérfarkasok és varázslók mellett egy másik aktuális kedvencem egy angol srác, aki az utcán ejti ámulatba az embereket: ő Dynamo, mugli nevén Stephen Frayne. Az ő története is valahogy hasonlít Harryéhez, a gyerekként elszenvedett megaláztatások ellenszereként fordult a varázslathoz, a mágiához, amivel azóta is ámulatba ejti az embereket.
És akkor most álljunk meg egy pillanatra: tudom, hogy a srácnak nincsenek természetfeletti képességei (miközben ezt írom, a bal kezemen keresztezem a mutató és középső ujjamat!), de mégis: mi másról szólna minden bűvész trükk, mint arról, hogy egy pillanatra kiszabaduljunk a minket börtönként körülvevő valóságból és elhiggyük, hogy a lehetetlen valóban megvalósítható? Hogy nincs lehetetlen! Hogy átírjuk egy pillanatra a természet törvényeit, hogy az addigi életünk mátrixát egyetlen pillanatra feje tetejére állítsuk és minden, amiben addig hittünk egyszerre értelmetlenné váljon!
Bár a hétköznapi életünk meglehetősen nehéz lenne rakoncátlankodó koboldokkal és izgő-mozgó, megbabonázott használati tárgyakkal együtt, én mégis szívesen kipróbálnám. Jó volna egy olyan hatalom, erő birtokában lenni, melynek segítségével nagyobb beleszólásunk lenne az életünk alalkulásába.
De most jobban belegondolva talán nekem is van egy-két olyan varázserővel bíró képességem, amely eddig még sosem hagyott cserben: a lefegyverző mosolyom és a huncut két szemem! ☺
Nóra
