Nóra
Éreztétek már azt valaha megpillantva egy másik embert, vagy mondjuk egy gyönyörű pár cipőt, hogy „Ő kell nekem!” ? Volt már ilyen döbbenetes, kozmikus Aha!-élményetek? Amikor ott, abban a szent percben tudtátok, hogy egymásra vártatok? Hogy nektek együtt kell lennetek, mindenáron? Ez az a pillanat, amikor áldott megvilágosodás ragyog az elménkben, és azt érezzük, hogy homlokon csókolt a Jóisten. Hogy valami nagyon nagy jót tett velünk.
Ezt az érzést már többször is megtapasztaltam, amikor megtaláltam egy régen keresett cipőt, vagy könyvet. De a legszívbemarkolóbb az volt, amikor megtaláltam a társamat. Olyan elemi erővel hasított belém a felismerés, hogy elállt a lélegzetem és kihagyott a szívem. Nem volt semmi kétség, olyan egyértelmű volt minden, hogy ő és én összetartozunk. Minden milyen körülmények között, de nekünk találkozni kellett, és az életünk egymástól elválaszthatatlan. Feloldódtak a te és én fogalmak, elmosódtak az egók határai. Nem csupán kétszer vagyunk többek saját magunknál, hanem meghatványozódott a személyünk. Félreértés ne essék: nem lettünk egymás bábjai vagy kiszolgáltatottjai, alárendeltjei, hanem valahogy együtt visszük, húzzuk, támogatjuk egymást, de minden lépés könnyebb, mert ott a másik. Sosem vagyunk egyedül.
Mintha a világegyetem két azonos részecskéje lakozna bennünk, amelyek, mint két mágnes vonzzák egymást, és mindig egymás felé igyekeznek. A társam iránt érzett hihetetlen erejű vonzalomhoz képest eltörpülnek azok a boldog egymásra találások, amelyek eddig jellemeztek engem és imádott tárgyaimat (cipők, könyvek, bútorok, stb.)
Meggyőződésem, hogy amennyiben újra és újraszületünk minden egyes új életünkben, mi akkor is mindig egymás közelében leszünk. Lehet, hogy nem úgy, mint szerelmesek, de hiszem azt (hinni akarom azt), hogy mindig megtaláljuk egymást a körülmények engedte lehető legmegfelelőbb módon.
S mi lesz akkor, ha valamelyikünk élete véget ér? Akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy igenis létezik pótolhatatlan veszteség. Abba mindketten belehalunk, de annak lesz a legrosszabb, aki életben marad.
Ha mérlegre teszem ennek a kozmikus vonzalomnak az előnyeit és a hátrányait, akkor minden tekintetben mondhatom, hogy nem adnám fel holmi működőképes kapcsolatért. Kell ez a mélységes, zsigeri vonzalom, és valószínűleg elidegeníthetetlen velejárója a mérhetetlen fájdalom is a veszteség után.
Boldog, aki megtapasztalhatja mindezt.
Te ilyen boldog vagy?
Nóra
