Nóra
Bizonyára már rájöttetek olvasva a több éve futó blogomat, hogy szenvedélyesen érdekel az ember. Nem a magánéletben való turkálásra gondolok – mi sem áll távolabb tőlem -, hanem az emberi lélek és elme működése hoz különös izgalomba. Tudni akarom, hogy mit miért tesz valaki, mik a mozgató rugók a cselekedetei mögött. Érdekelnek az emberi kapcsolatok, a sorsok, a döntések és azok következményei. A bennünk hurcolt sebek és sérelmek, a lelkünkön lenyomatot hagyó események. Éppen ezért aztán már nagyon vártam a Terápiát.
Üdítő színfoltja a mai magyar sorozatgyártásnak ez a mini-sorozat, ami a magyar hbo munkáját dicséri. Az alapötlet nagyon egyszerű: mint légy a falon, ott lehetünk és mindent láthatunk és hallhatunk egy pszicho terapeuta rendelőjében. Három egyéni és egy pár terápiáját követhetjük nyomon. Az utolsó kezelés pedig az orvosé, aki szupervízióra jár egykori mesteréhez. (micsoda irónia…!)
A szituáció nagyon egyszerű és mondhatni eszköztelen: két kameraállás, egy fotel és egy kanapé, két (három) ember. Arcok, rezdülések, szavak, csendek, pillantások és testbeszéd. Ennyi. Mindez 4 fal közé zárva. Mesteri!
Ez a sorozat tipikusan olyan, amit vagy nagyon kedvelnek, vagy nagyon nem. Ha valaki nyitott az emberre, mint a vizsgálat tárgyára, és vállalja a kockázatot, hogy ráismer önmagára, akkor az biztosan szeretni fogja ezt a filmes alkotást. Nyilván, aki a Bari köztön és Jóbanrosszbanon szocializálódott, annak ez a sorozat nem fog bejönni, mert itt nem valóságtól elrugaszkodott és durván szembetűnő díszletek között zajló apró párbeszédek vannak, hanem maga az ÉLET. A maga csúfságaival és nyomorával, az örömökkel és szégyenekkel, a kételyekkel és a bűntudattal együtt. Ez egy tükör: ha bele mersz nézni, akkor lehet, hogy egy kicsit belehalsz, de utána ÉLhetsz. Ha azonban inkább megmaradsz a magad kis világában, akkor lehet, hogy nem fog fájni, de akkor csak hiheted, hogy élsz. Nem mindegy…
Mert bátorság és erő kell ahhoz, hogy egy külső szemlélő szemén át lássuk magunkat: a hibáinkat, a bűneinket, a botlásainkat és félelmeinket. Nem lesz hízelgő a látvány, de szerintem megéri vállalni a kockázatot, mert ha meg sem próbálod, akkor mi marad? A nyamvadt kis remény abban, hogy mégsem vagyunk olyan… esendőek.
Szívem szerint én mindenki mellé rendelnék egy terapeutát, mert elképesztő, hogy az átélt felismerések tudatában miként változik meg az életünk minősége. Addig pedig, amíg eljön ez az idő, marad nekünk a Terápia, amiben szenzációs színészi játékot láthatunk, külön kiemelném Mácsai Pált, akinél ideálisabb terapeutát nem is tudnék elképzelni.
Szóval kedves esendő felebarátaim, kezelésre fel!
Nóra
