Rendületlenül

Kölcseyn, a Himnuszon és az egész reformkoron gondolkodva egy olyan könyv, antológia jutott eszembe, amely – véleményem szerint – hűen tükrözi nemzeti imánk korát és lelkületét.

Sokszor az az érzésem, hogy ha a hazaszeretetről van szó, akkor sokan kellemetlenül érzik magukat, mintha szégyellnék, vagy legalábbis nagyon zavarba jönnek. Igazából nem értem ezt a helyzetet, de tény és való, hogy nem (lenne) alaptalan büszkének lenni magyarságunkra. Hogy egy kicsit helyre álljon hazánk iránti érzelmi rezgésünk, jó szívvel ajánlom mindenki figyelmébe Benedek István Rendületlenül című művét, amely a hazaszeretet verseinek egy szenzációs gyűjteménye.

Ha ismerősen cseng a Benedek név, akkor az nem a véletlen műve. Benedek István ugyanis Benedek Elek unokája volt, híres orvos és polihisztor. De helyettem „beszéljen” inkább a szerkesztő:

Hazaszeretetről beszélni, írni: kényes dolog. Tán jobb is hallgatni róla. Évszázadokon át annyit emlegették, aztán mire mentünk vele? Hovatovább elfogy, csak az emlékéről beszélhetünk. S arról is: minek? Aki szereti a hazát, úgyis szereti, aki meg nem, annak hiába magyarázzuk.

Nehéz is magyarázni, mert nincs értelme, ahogyan az anyaságnak, a szerelemnek, az életösztönnek sincs, vagy a hitnek, magának az életnek. Ezek nem rációval megközelíthető dolgok. Lehet róluk beszélni, mint mindenről, ami van, de az értelem csak kerülő utakon férkőzhetik a közelükbe.

A magyar költészet évszázadok óta szorosan összefonódik a hazaszeretettel. Ennek valószínűleg az az oka, hogy országunk sorsa nagyon keserves volt. Ahogyan a szerelmi lírában a kesergő szerelem sokkal ígéretesebb téma a boldog szerelemnél, úgy az ország elnyomottsága, a lakosság szenvedése, a vesztett csaták és sikertelen forradalmak is sokkal ösztönzőbben hatnak a költőre, mint a nyugalmas polgári jólét.

Nemzeti költészetünk egyik jellemzője a visszapillantás. Úgy kell ezt érteni, hogy a költők nagyon nagy szerepet tulajdonítanak a hajdani nagylétnek csakúgy, mint a hajdani vétkeinknek. Hol volna megengedett a költői túlzás, ha nem a költészetben? Költőink általában eltúlozzák az ősi dicsőséget is, az ősök bűneit is. Nagyszerű versek születtek e túlzásokból, mégis örvendetes, hogy költészetünk túljutott ? már amennyiben túljutott ? ezen a fejlődési fokon, túlzásait mérsékelte és a történetiséget reálisabbá tette.

Valószínűleg másutt is így van, nálunk mindenesetre: a költő dolga évszázadokon át elsősorban a haza történetének megéneklése volt, korábban egyszerű krónikás minőségben, később pátosszal és étosszal, eszmei vezetőként. Mintegy száz-százhúsz évvel ezelőttig a költő legfőbb mondanivalója a hazafiság volt. A hazáról mindig tudtak újat és fontosat mondani, akárcsak a szerelemről; egyébként e két témában az sem baj, ha nem újat mondanak, de szépet. A hazafias vers fogalmába sok minden belefér, de történés, érzelmi kötődés és etikai állásfoglalás nélkül nincs értékes hazafias vers.

Ehhez már csak annyit tudok hozzá tenni, hogy könyvet a kézbe, de óvatosan, mert nem kicsi ez a gyűjtemény. ☺ Mindenkinek szép és lélekemelő perceket kívánok olvasás közben!

Nóra

{jomcomment}