Hegedűs Éva
Minden egy klippel kezdődött. A folytatás egy olyan 21 éven keresztül futó műsor, amely sok száz családnak jelentett kapaszkodót a legnehezebb órákban. Incze Zsuzsa, a Csellengők szerkesztő-riportere a ’90-es évek elején meglátta a Soul Asylum: Runaway Train című klipjét, és elhatározta, foglalkozni kezd a témával. Előbb hónapról hónapra, később heti rendszerességgel mutatta be azoknak az eltűnt gyerekeknek a fényképét, illetve történetét, akik elcsavarogtak vagy bűncselekmény áldozataivá váltak. A televíziós személyiség november 7-én a szarvasi Városi Könyvtárba hozta el történeteit, amelyek az ő életének is kitörölhetetlen részeivé váltak.
– Amikor az első adás terveit megmutattam a tévében Várkonyi Balázs főszerkesztőnek, nem sokat gondolkodott, egy közeli vasárnap délelőtti próba-adásra kijelölt egy időpontot. Alig, hogy véget ért az élő a műsor, az eltűnt lány bejelentkezett, én pedig hétfőn berontottam Balázs ajtaján a jó hírrel: Megkerült a Merza Hajni! A főnököm gratulált: Jól van, jól van, minden hónapra kaptál egy-egy adásra időt. Nem volt senki nálam boldogabb. Már három gyermek édesanyja voltam akkor, ám nem is sejtettem, hogy a Csellengők műsora lesz jelképesen a „negyedik gyermekem” – hiszen ez a televíziós sorozat maga is számos alkalommal védelemre szorult, tigrisként kellett küzdeni, hogy megmaradjon.
A Csellengők fő célja a segítségnyújtás volt. A több mint két évtized alatt ezernyi család avatta bizalmába a műsor stábját, s szerencsére számos esetben elérték a céljukat: a gyerekek – miután hírét vették, hogy a családjuk égen-földön keresi őket – hazataláltak. Sokszor pedig épp a nézők segítségével sikerült felkutatnia őket a rendőrségnek. A Csellengők heti műsoraival tehát 1994-ben kezdetét vette egy vérbeli televíziós humán szolgálat.
Különösen emlékezetesek voltak Incze Zsuzsa számára azok az esetek, amikor a megkerült gyerekek elmesélték mi mindent éltek meg, és az okokról is mertek beszélni. Bár minden ügy más és más volt, azt mondja, a műsor „vészcsengőként” működött, és hiteles történeteivel felhívta a családok figyelmét az igencsak reális veszélyekre.
– Már három gyerekem volt, és minden forgatás után, amikor hazamentem, csak ölelgettem őket. Úgy éreztem, most van az a pillanat, amikor még elkaphatom a szálat, még beszélgethetünk, és fel tudom oldani bennük azokat a félelmeket is, amelyeket a távollétemben megélnek, amikor éppen dolgozom – mesélt kendőzetlen őszinteséggel arról, hogy szülőként milyen hatással volt rá a műsor.
Úgy látja, még mindig szükség van azokra a gondolatokra, melyeket a műsorok során az érintettek segítségével megfogalmaztak. Néhány éve járja az országot, viszi a „batyuját”, és üzen a gyerekeken keresztül a szülőknek is, vagy éppen a felnőttekkel beszélget például arról, hogy a szeretet mindig bizonyságra szorul. A Csellengők első tíz évének történeteiből már írt két könyvet (Csellengők, illetve Szakítópróba címmel), most a folytatást tervezi.
Bízik benne, hogy a családok megértik, az egyik legfontosabb kulcs a hasonló traumák elkerüléséhez a családon belüli bizalom, a feltétel nélküli szeretet és a nagy beszélgetések.
