Hegedűs Éva
Alig néhány hónapnyi pihenés után újra felébredt Molnár Ábel kalandvágya. A 21 éves szarvasi hegymászó – némi újratervezést követően – két mexikói vulkánt szemelt ki magának, amelyeknek sikeresen fel is jutott a tetejére. Bár a hegyek nem adták könnyen magukat, és a magányos hegymászónak ezúttal is meg kellett küzdenie a fagyos széllel és a meredek hegyoldallal, küldetését ezúttal is sikeresen teljesítette.
– Alig néhány hónapja jártál Iránban, ahol az ország legmagasabb csúcsát, a Damávandot másztad meg. Ezúttal még magasabbra tetted a lécet, hiszen mindössze öt nap különbséggel két csúcstámadást hajtottál végre Mexikóban. Milyen indíttatásból döntöttél így?
– Az eredeti tervben egy februári Ojos del Salado expedíció szerepelt. Sajnos nem sikerült időben támogatókra lelnem, így eltoltam 2021-re. Decemberben kezdtem el gondolkodni azon, hogy mi legyen helyette. Kriván Anita hegymászóbarátom ekkor utazott ki Mexikóba azzal a céllal, hogy feljusson Észak-Amerika legmagasabb vulkánjának csúcsára. Konzultáltunk, és úgy döntöttem, hogy ez a kaland nekem is megfelelő lesz az Ojos helyett. Fejembe vettem, hogy megmászom Mexikó mindhárom 5.000-es vulkánját. Kiderült azonban, hogy a Popocatépetl-t (5.426 m) aktivitása miatt már több mint 25 éve lezárták a hegymászók előtt. 1994. december 21-én egy akkora kitörése volt, hogy a környékbeli városokat azonnal kilakoltatták. Így lett a három vulkánból kettő. Remélem, hogy 60 éves koromig lenyugszik az El Popo, mert remek kis kaland lenne az a tűzhányó is.
– A cél ezúttal Észak-Amerika legmagasabb vulkánja, az 5636 m magas Citlaltépetl és a főváros közelében található Iztaccíhuatl (5.230 m) volt. Hogyan hangolódtál erre a küldetésre? Még több időt szántál a mentális és fizikai felkészülésre?
– Ezúttal a mentális felkészülésre szántam több időt. Januárban rengeteget dolgoztunk a cirkuszban (kvázi 260 óra), így sajnos nem maradt idő az edzésekre. Tudtam, hogy a fizikai állapotom nem éppen a legjobb. Ezt a lehető legjobb akklimatizációs tervvel igyekeztem kompenzálni. Kockázatos volt a magasabbik heggyel indítani, de bíztam magamban, és abban, hogy képes leszek rá. Megerőltető mászás volt, annyi szent! Nem adja magát könnyen a “Csillaghegy”!
– A legnagyobb közösségi oldalon folyamatosan beszámoltál a fejleményekről. Az első sikeres mászást követően úgy fogalmaztál: kínkeserves volt. Mi jelentette a legnagyobb nehézséget?
– A csúcstámadás napján ütött vissza leginkább az edzetlenség. Még sötét volt, amikor elértem a Jamapa gleccser alját. Innen fagyos szélben kellett másznom egészen a csúcsig egy 45-50 fokos hegyoldalon. Néhol még a hágóvasak fogai sem tudtak rendesen megkapaszkodni a megfagyott, töredezett hórétegen. Egy ilyen hegyoldal nagyon kimerítő. A szél, és a hideg kombinációja miatt pedig pillanatok alatt lemerevedik az ember, ha megáll egy kicsit pihenni.
– Megfordult esetleg a fejedben, hogy visszafordulsz?
– Egyszer igen. Méghozzá azért, mert borzasztóan fáztak a kezeim. Még jobban, mint az Elbruszon, pedig hát ott sem volt melegem mászás közben.
– Egyre többen ismernek úgy, mint magányos mászót, hiszen az utóbbi időben mindig egyedül vágsz neki a kalandoknak. Ez megkönnyíti vagy megnehezíti a cél elérését?
– Szeretek a magam ura lenni, egyszerűen beleszerettem a szólómászás szépségeibe. Számomra így jobb és könnyebb is. Mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon képes vagyok egyedül elboldogulni a világ legkülönfélébb országaiban? Kalandjaim során a vulkánok megmászása, és önmagam legyőzése mellett erre keresem a választ.
– A megpróbáltatások között említetted a nomád körülményeket is, pl. az egerek között alvást. Ezek mennyire viselnek meg? Mire tanítanak?
– Az egerekkel alvás már közel sem volt annyira rossz élmény, mint a Damávand-on. A kis kajás hátizsákot a biztonság kedvéért felakasztottam az “ágy” fölé, nehogy az éjszaka folyamán kirágják, és belemásszanak. Aki rendesen felkészül a hegyen lévő körülményekre, az valószínűleg jól is fogja viselni őket. Sokat lehet tanulni a hegyektől. Például, hogy mekkora érték a víz. Milyen jó, hogy kényelmes ágyban, és meleg szobában aludhatunk nap mint nap, vagy hogy mennyivel finomabb anya főztje, mint a menedékházban elfogyasztott, instant, zacskós ételek.
– Két nap pihenő után már neki is vágtál az „Alvó hölgy”-nek. Mennyiben hasonlított egymáshoz a két hegy? Mik voltak az alapvető különbségek?
– Az Iztaccíhuatl vulkánon sokkal jobbak voltak a körülmények, viszont az útvonal jóval hosszabb, a terep pedig sokkal összetettebb. Hajnali 5-kor indultam el a csúcsra, és naplementére értem vissza az Altzomoni menedékházba. Tehát több mint 13 órát bandukoltam egyhuzamban, pedig a szintkülönbség “csak” 1.200 méter volt felfelé és lefelé is. 5.000 méteres magasság felett a hegy átváltozik egy véget nem érő gerinctúrává. Viszont itt nem akkora a sziklalabirintus, mint a “Csillaghegyen”. Ott a menedékháztól egészen a gleccser aljáig fogalmad sincs arról, hogy éppen hol lehetsz.
– Bizonyára ennél a mászásnál már megfogyatkozott az erőd, és több holtpontod volt. Hogy bírtad?
– Épp ellenkezőleg. Sokkal jobb formában éreztem magam, mint a Citlaltépetl mászása során. Az, hogy közvetlenül az Iztaccíhuatl előtt jártam 5.636 méteren, nagyon sokat jelentett, hiszen a szervezet akklimatizálódik. Egy időre megjegyzi a magasságot és az oxigénhiányosabb levegőt is.
– Azt írtad, lesz mit mesélni az unokáidnak erről az országról. Mit kaptál Mexikótól?
– Lesz bizony. Viszont erre a kérdésre válaszoljanak inkább a képek. 🙂
