Már nagyon korán szerepeltem a tévében. Mindössze 0,67 éves voltam, amikor a közönség megismerhetett. Egy művészeti műsorban kaptam lehetőséget. Az akkori zenekarommal léptünk fel. Ma kissé viccesen hat, hogy a zenének volt karma, de akkoriban más viszonyok uralkodtak, meg kellett védenünk magunkat. Csak indokolt esetben martunk bele a közönségbe. Elmaradó taps, meg ilyenek.
– Mekkora volt pontosan ez a zenekarom?
Most nem egy sas karmait kell elképzelni, annál jóval tekintélyesebb volt. Éles karmok voltak ezek. Használtuk, ha úgy adódott. Arra viszont mindig ügyeltünk, hogy egyetlen rajongónkhoz se kelljen mentőt hívni. Vér természetesen folyt a fellépéseinken, nem is kevés, hiszen ez velejárója a kulturális rendezvényeknek. Akkoriban egyébként a Hansaplast kötszergyártó cég volt a fő támogatónk.
– Konkrétan megkarmoltátok a koncertjeitekre érkezőket?
Csak ha be voltunk karmolva. De ezeknek az időknek vége. A régi zenekarom azóta ki van preparálva, formalinban úszik, a légynek se tudna ártani. Mutathatok egyébként fotókat is. Vannak rendőrségi felvételeink, amelyeket néhány olyan rajongókról készítettek, akiket sikerült az orcájukon megkarmolnunk. Hisztiztek, hogy ők a zene szeretete miatt jöttek ide, nem pedig marakodni. Utólag nekik adok igazat, de honnan tudhattuk volna? Úgy gondoltam, ha valaki kifizeti a koncertbelépőt, akkor annak nyújtanunk kell egy felejthetetlen élményt a zenekarommal. A sebek nehezen gyógyulnak, de legalább így nem tűntünk el a süllyesztőben. Ha az egykori rajongóink belenéznek a tükörbe, a maradandó hegek egy felhőtlen korszakról adnak hírt számukra.
– Távolabbi tervek?
Jövőre tervezek egy turnét az új zenekarommal. Akik szeretik az enyhe fájdalmat, azoknak ott a helyük az első sorban. Odamarunk, ezt garantálom. Sznob zenerajongók kíméljenek.