Döbbenetesen megrázó dolog elveszíteni valakit, akit szerettünk, mégis: keresztény lévén hiszek abban, hogy a halállal nem ér véget az életünk. Csupán más testbe költözünk és újjászületünk (talán) ezen a bolygón. Hinni akarok abban, hogy egy részünk elpusztíthatatlan, hogy ha jelenlegi valónkra, fizikai létünkre, amíg emlékeznek, valójában nem haltunk meg.
Amikor még nem vált szokássá kőből síremléket állítani, addig a kopjafák jelezték egy elhunyt sírját. Mire a kopjafa elkorhadt, eltávoztak azok is, akik emlékeztek arra, aki ott nyugodott. Addigra testét és emlékét felőrölte, megette az idő. Van ebben valami, ami engem a természet örökös körforgására, egyetemességére emlékeztet: jöttünk, voltunk és elmentünk.
Talán meríthetnénk egy kis erőt abból, ahogyan a földi életünk kezdődik: öröm és boldogság, egy új élet reménye, kezdete, csupa ígéret és várakozás. A könnyek, ha hullanak, az öröméi. Jó volna megélni ennek a reménynek és várakozásnak egy parányi részét szeretteink elbúcsúztatásakor is. Tudom, hogy ezt nagyon könnyű mondani, megélni viszont szinte lehetetlen, de mégis: szeretném, ha érezném is, hogy az életünk csak egy fordulóponthoz érkezett a halálunkkal, és nemcsak magunkat siratjuk a gyász idején.
Gyújtsunk egy szál gyertyát mindazokért, akik elmentek már tőlünk, és bízzunk abban, hogy újjászületnek valahol azért, hogy boldogabbá tegyenek bennünket és másokat is.
Nóra