Menu
in ,

Tvrtko titka

Vujity Tvrtko szarvasi előadása előtt több ígéretet is tett. Azt mondta, a közönség többet fog nevetni, mint szomorkodni. Ígérte, ezt az estét soha nem fogják elfelejteni, mi több, erősebb lélekkel távoznak. Nagy szavak. Merész ígéretek, amelyre mindössze két óra állt rendelkezésére. Ráadásul ezt az időt nem hajmeresztő mutatványokkal vagy emberfeletti teljesítmény fitogtatásával töltötte ki; egy dolgot tett csupán: mesélt.

Történetei szárnyán pedig eljutott a hallgatóság Tatárföldre, ahonnan sikerült az utolsó magyar hadifoglyot, Toma Andrást hazahoznia. Bebarangolhatta képzeletben Kim Ir Szen és Kim Dzsongil teljhatalmú birodalmát, ahol az időszámítás az elnök születési évétől datálódik vagy az egy éves, jól végzett munka jutalma, hogy meghajolhatunk a nagyvezér előtt. Hallhatott Türkménbasiról, akinek a nevéhez a leginfantilisebb törvények fűződnek, mely szerint pl. a vidéken élő ember ne olvasson, csak dolgozzon, vagy hogy tilos balettozni az országban, mondván, hogy ő ahhoz nem ért.

Mindeközben volt medvevadász, segélyosztó aktivista és orosz tolmács is. Számos országba hosszadalmas procedúra, átképzés és hazugságok árán jutott be, csak azért, hogy megtanulja és megoszthassa másokkal tapasztalatait.

– Egy újságíró soha ne hazudjon – hangzik a szakma alapszabálya. Kivéve, ha magasabb célja van vele, és ha utána bevallja – tette hozzá a saját verzióját a riporter.

Az érzelmi hullámvasút másik felében a „mesélő” olyan hétköznapi hősöket hozott el a Cervinus Teátrum színpadára, mint Weiss Fanni, Németh Samira vagy a kezek és lábak nélkül élő ausztrál tréner, Nick Vujicic. Valamennyiüket mindössze egyetlen dolog kötött össze: elfogadták a megváltoztathatatlant, a betegséget, a szenvedést, a megaláztatást, de túl tudtak lépni rajta. Mindannyian újra tudták kezdeni az életüket, mert hittek magukban, és mert valaki hitt bennük.

– You can do it vagyis meg tudod csinálni – olykor egyetlen mondat elég – árulta el a titkot Tvrtko.

Akkor mi akkor a baj? Miért nem látunk tovább az orrunknál, saját magunk, családunk, esetleg közvetlen környezetünk problémáján? Talán nincs rá időnk. Túlságosan leköt bennünket a megélhetés, a mindennapok mókuskereke és az mérhetetlen pesszimizmus, amely bennünket, magyarokat jellemez. Merthogy toplistásak vagyunk. A Gallup Intézet néhány éve készített felmérése alapján – amely a derű-és borúlátó országokat rangsorolta – a 117. helyen vagyunk. Tegyük hozzá, a 120-ból.

Nincs jó válasz és talán megfejtés sem. Vujity Tvrtko azonban az előadás végén azt kérte, csak azok tapsoljanak, akik erősebb lélekkel távoznak. Egy biztos tehát: több száz összecsattanó tenyér jelezte, az ő életükben valami megváltozott.

Leave a Reply

Exit mobile version