Valamikor régen, egyetemistaként, a Granárium Zebra Klub egyik fekete asztalánál ültem, ahol körülzártak a fehér görög oszlopfők. Önmagamba zárva. A sör édes-savanyú illata, langyos konyak mámorral… a cigarettafüst szinte tapintható volt a levegőben, akárcsak a lelkek csendes zaja a pultnak támaszkodva. Kortalan. Hangtalan. A tekintetem akaratlanul is a pult felé sétált, ahol Hartay állt. Egy szótlan pillanat, mégis mélyen személyes… Ismeretlen ismerős, ismerős ismeretlenek. Valami megfoghatatlan, egyfajta lelki kapocs abban a néma szembenézésben – mintha az Északi tábor csendje már akkor is összekötött volna bennünket -. Mindkettőnk első kötetét ugyanaz a Barbaricum Könyvműhely Kiadó adta ki. Két, mégis egy sors, a szavak zsongásán át. Lélek bolyongva.
És most, huszonhét évvel később, az íróasztalomnál ülve, előttem Hartay Csaba új kötete; a Nehéz beszélni az északi táborról. Olvasás közben fel-feltűnik az a régi pillanat, az a szótlan tudás, a nem tudás örök felismerése, ami már akkor is lét-lélek-fesztelen ott sétálgatott kettőnk között. Távoli közelség, közeli távolság… azóta is. Kézbe vett benső én. Huszonhét év széles-szűk pillanata.
Hartay Csaba új kötete, a „Nehéz beszélni az északi táborról”, az Okapi Press Kiadó gondozásában jelent meg Budapesten, 2025-ben. A hatvanhárom oldalas kötet egy igazi zsebkönyv hatású forma, amely tökéletesen kézbefekvő méretével, mintha arra ösztönözne, hogy bárhová magunkkal vigyük a költői impressziók tömény sűrűségét. Töményet töltök….
A letisztult forma a tartalommal összhangban. Mélység és homály, a borító puha kötése, a dombornyomott cím, a finomságot, a tapintható élményt adja az olvasónak. Kölcsönzött titokzatosság, mintha a legfontosabb gondolatainkat óvni kellene a csonthéj alatt.
Hartay új kötete nem pusztán líra: egy élet-lélek-boncoló útikönyv a múlthoz, melyet a kamaszkor könnyű-nehézségének édes-savanyú fűszerei tesznek rendkívül gazdaggá. Kontrasztban… A kis tömör zsebkönyv méret a kötet jelentőségét is hangsúlyozza, nem monumentális, szélesvásznon futó filmetűdök, hanem koncentrált, sűrű eszencia, amely a mindennapi lélekutazások, várakozások, vágyakozások, vagy a befelé fordulások, befelé nézések ideális társa.
Én Hartay Csabában a költőt szeretem, akkor is, ha íróként is szokott…, azt a költőt, aki egyszerre nyitja meg a lét egzisztenciális csigaházát, és a gyermekkori trabant csomagtartóját, folyamatosan nyitva hagyva a legfontosabb kérdéseket, amelyek amikor becsukjuk a könyvet, tovább lüktetnek bennünk. Nyughatatlan nyugalmat árasztva. Szét… Belső lélek-játék.
A kötet szerkezete – a „Csonthéj és csigaház” ciklus köré épülő, miniatűr prózai esszéket és rövid verseket tartalmazó – tökéletesen adja vissza a belső utazás hullámzását. A kötet legfőbb ereje és fókuszpontja ez a ciklus, amely maga is egy metafora, a megélés és a megőrzés feszültségére. A csonthéj a felnőtté válás kemény burka, míg a csigaház a befelé forduló, én boncoló valami, az én hordozható otthona, a folyamatosan keresett és elhagyott maradás szimbóluma.
Nehéz beszélni az északi táborról címadó gondolat, azonnal kijelöli a kötet fő ívét; a szótlan hiányt, az elhagyott gyökerek és az egzisztenciális magány tapogatózását. A csonthéj és csigaház magciklusa adja a kötet súlypontját, az emlékeket, a házat, a testet, amelyek védendő burokként és egyben hordozható menedékként vannak jelen. Bár Hartayt költőként szeretem, de a prózai betétek, amelyek felrúgják az időt és a teret, szürreális képekkel – kádban dobogó szív – építik fel azt a belső tájat, ami bevonz. Hartay prózai betétei ebben a verseskötetben a legszemélyesebbek. A mama gázláng felett készített pirítósa… Egy ház, ami itt nem a falak összessége, hanem egy élő, hazudó lény, amelynek a kádban dobogó szíve a legbensőbb, a védelmezendő életet szimbolizáló valami. Maga az ember hordozza magában az emlékek házát, melyet valahogy mindig meg kell védeni. Gyermekkorom margójáról…
Miért szeretem ezt a kötetet egyébként? A borongós líra mellett a szerző zseniális egzisztenciális humorral fűszerezi az emlékezést. Hartaysan. Amit nem szeretek a szerző prózájában az pontosan szerethetővé teszi a líráját. Azokat a gyermek-kamaszkori ereklyéket, mint a pufi dzseki, szűk márványfarmer, „dugós puska” a ligetben, a munka meg a béke, a trabant, amelynek „indító mosolya” örökzöld, egyszerre szólnak mély nosztalgiáról és szelíd iróniáról. Az északi tábor elhagyásának nehézségét enyhíti a kamaszkor diszkrét bája, abszurditása: a május elsejei felvonulás, az ott felcsendülő szlogenek, és Samantha Fox számomra is kitörölhetetlen posztere, itt még hurkapálcikára tekerve. Ezek a kettősségek a Hartay líra ízei: a legmélyebb gondolatot hirtelen lecsapja egy popkulturális kontra. A felmentés című versben felteszi a számunkra is leginkább velünk dobbanó kérdést, a múlthoz való fordulás „felmentést szerettem volna a jövő alól” vágyából fakad-e? A boldogság abban a tehetetlen békében rejlett, amikor „nem tudni semmit, nem keresni, nem latolgatni. Milyen lenne.” Korhadt múlt-móló recsegések. Ez a vágy a feltétlen elfogadására, ami leginkább itt dobog… bennünk. A boldogság „sápadt töltöttkáposzta.” Újra töltök. Időtlen idő kezdődik.
Nem öncélú játék a humorral, a hétköznapi populista poénkodás a költő részéről, hanem a trauma és a veszteség feloldásának eszközei. Különleges ritmus, különleges kettősség. Szagolható részletek, konkrétan feltörő érzékiség.
Hartay időérzékelése nem lineáris. A „Csonthéj és csigaház” írások a napszakokat önálló szereplőkké emelik. A délelőtt az érintetlen idő, amelyet a költő „kibérel”, mert „délelőtt nem halhat meg senki.” Ezzel szemben áll a dél üres játszótere, és a sűrű, fekete hétfő, amely a „bizalmatlanságban aludt el”.
A legnagyobb súlyt azonban a hiány hordozza. Mindig minden súlyt a hiány hordoz. A van, vagy a nincs hiánya. Az apa elvesztésének pillanata csupán egy rövid bekezdés, de elsöprő erejű: a „Tíz év széles pillanat”… a gyászban megmerevedett idő, ahol a bor kortyai mérik a hiányt. Ez a letisztult puszta tényközlés a kötet egyik legfontosabb, a lelkünkben tovább kongó, nyitva hagyott kérdése.
A Hartay líra töménysége, a képek sűrű váltakozása az olvasótól folyamatos, magas szintű figyelmet igényel. Olyan zártság ez, mint a táborokba való belépés nehézsége, ám ez a kötet ereje és karizmája is egyben.
Hartay Csaba a legszemélyesebb, legkonkrétabb élményeket emeli a létezés univerzális metaforájává. A kötet kiválóan ötvözi a meditatív mélységet, a kamaszkor kiélezett, mindent látó, kritikus, ám szerethető szemüvegével. A Nehéz beszélni az északi táborról című kötet megmutatja, hogy mindannyian ugyanabba a folytathatatlanba lépünk bele, de a csigaházunkban hordozott emlékekkel a sárga függöny mögül figyelő ébredő kisgyermekkel, a horizonton elrepülő varjakkal és a régi trabant hangjával mégis megőrizhető valami az idő rágcsálásából, pusztító józanságából, építő részegségéből.
Ajánlom Hartay új kötetét mindenkinek, aki nem fél a válaszok hiányától, szereti ha az irodalom a valóságot gyönyörű-fájó lüktetésével írja felül. Kedveli a lassú, be-beütő szövevényes lírai prózát, a lét, a lélek és az emlékezés Hartay alkotta finom cseppfagyott pillanatképét. Nosztalgia, irónia, mélység és magasság, fájdalmasan ismerős kérdőjelek. Apró csodás fűszerek.
Ugyanabba a folytathatatlanba… A zebra asztalánál a zsebünkben hordozott csonthéj és csigaház menedékében… Szótlanul is érteni.
Bíró Gyula művészeti író
Hartay Csaba: Nehéz beszélni az északi táborról, Okapi Press, Budapest, 2025.
A kötet kizárólagosan a szarvasi Líra Könyvesházban vásárolható meg, egyéb bolti forgalmazásba nem kerül.