Rengeteg magyar katona esett el, sebesült meg vagy tűnt el 1943. január 12-én a Don-kanyarban vívott tragikus csata során. Rájuk emlékeztek a szarvasiak szombaton az Evangélikus Ótemetőben Kepenyes Pál alkotásánál, aminek a művész a következő címet adta: Amikor a testet elhagyja a lélek.
Dr. Melis János, a Szarvasi Történelmi Emlékút Közalapítvány elnöke beszédében történelmi áttekintést adott a Don-kanyari katasztrófáról, amelyben 83 évvel ezelőtt mintegy 140 ezer magyar katona veszett oda a második világháború keleti frontján. Részletesen ismertette, hogyan került a II. Magyar Hadsereg a Donhoz a német szövetségi kényszer nyomán, miként voltak rosszul felszerelve, és milyen embertelen körülmények között kellett helytállniuk a szovjet túlerővel szemben. Felidézte a kudarc katonai és emberi okait, a német hadvezetés önző döntéseit, valamint Jáni Gusztáv tábornok igazságtalan napi parancsát, amely katonáit becsmérelte. Kiemelte, hogy a katonák mindent megtettek, ami tőlük tellett, és méltósággal viselték sorsukat.
Beszéde második részben személyes hangvételű emlékezéssel fordult a hallgatósághoz. Saját családjából is voltak, akik ott harcoltak vagy örökre eltűntek a hadifogságban. Meghatóan beszélt azokról az özvegyekről, akik évtizedeken át reménykedtek szeretteik hazatérésében. Hangsúlyozta, hogy ma már szabadon lehet emlékezni ezekre a hősökre, és ez kötelesség is: az utódoknak tovább kell vinni emléküket, mert ők hősök voltak, akik életüket adták hazájukért.
Magyar Tamás evangélikus lelkész istentiszteleti keretbe helyezte megemlékező szavait: a Szentháromság nevében kezdte, majd zsoltárokból és János evangéliumából idézett. A „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” igeverssel összekapcsolva hangsúlyozta, hogy a doni katonák önfeláldozása a legnagyobb szeretet példája. Személyes emléket is megosztott – dédapja maga is megjárta a hadifogságot –, és elmondta, hogy gyermekként nem értette, mit jelent háborúba menni és meghalni, de felnőttként már átérzi ennek súlyát.
Beszédében párhuzamot vont a múlt és a jelen között: ma is háború zajlik közvetlen közelünkben, ezért a doni tragédia nem csupán történelmi esemény, hanem örök intő jel. Fájdalmasnak nevezte, ahogyan egykor a hősöket megbélyegezték, és kiemelte, hogy most a mi feladatunk az emlékezés, a hála és a szeretet továbbadása. Szavai végén arra buzdított, hogy a doni hősökhöz hasonlóan saját környezetünkben is tegyünk jót, krisztusi szeretettel.
Horváth Z. Olivér evangélikus lelkész imádsággal kezdte beszédét: a Mindenható Istenhez fordult a háborúk áldozataiért és a békéért. Szólt arról, hogy az emberiség ismételten képtelen békében élni – újra és újra fellángolnak a konfliktusok, nem tanulunk a múltból, és sem egymás életét, sem méltóságát nem tiszteljük eléggé. A doni áldozatokra gondolva a háború értelmetlenségét és pusztítását emelte ki, amely ártatlant és bűnöst egyaránt elnyel. Imájában könyörgött, hogy Isten tanítsa meg az embereket a békesség útjára, hogy ne ismétlődhessen meg a múlt szörnyűsége.
