Alighanem minden kisgyerek életében eljön az a korszak, amikor élénken foglalkoztatják a fantáziáját a földből előkerülő régiségek, kincsek. Szarka Józseffel – a Tessedik Sámuel Múzeum megbízott igazgatójával régész-történésszel – beszélgetve arra voltam kíváncsi, neki mikor jött el az életében ez az időszak?
– Érdekes módon előbb az olvasás, a történelmi regények ragadták meg a fantáziámat, úgy 3–4.osztályos koromban. De nem sokkal ezután a nagyszüleimnél, Tiszainokán töltött nyári szünidőben a kis templomocskánál ásatás kezdődött, s én, mintha munkába jártam volna, ott ültem és figyeltem a régészek munkáját. Meg is lett a jutalmam, mert az ásatásvezető régész, Kovács Gyöngyi a munka végefelé megengedte, hogy lemenjek a szelvénybe és ott munkálkodjak – hagytak egy kicsit játszani.
– A családban volt hagyománya a múlt iránti érdeklődésnek?
– Mindkét nagyapám hagyománytisztelő és múltszerető ember volt, egyik földműves, másik kovács volt. Kisgyerekként tőlük tanultam akaratlanul is.
– Egyértelmű volt később is ez az irány?
– A történelem iránti szeretet mellett azért elkalandoztam, az általános iskola végefelé a sport vált meghatározóvá, aztán középiskolában kosárlabdáztam, atletizáltam – középtávokat futottam – és ezen a pályán indultam el, és csak egy év után módosítottam a humán tudományok, nevezetesen a történelem és a régészet felé.
– Hol telt el a gyerekkorod, az említett általános és középiskolákat hol jártad?
– Tiszainokán nőttem fel, hatévesen költöztünk Kecskemétre, itt jártam általános iskolába később pedig a Bányai Júlia Gimnáziumba. A pályaválasztás idején az első szerelem is közrejátszott abban, hogy Szegedre felvételiztem, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola testnevelés-matematika szakára, ahová fel is vettek. Az első félév végén azonban abbahagytam, nem tetszett a közeg. A korábbi, igen barátságos hangulatú társaságból egy nagyon katonás, már-már kiképző-jellegű csapatba kerültem. Egy vizsgát még megcsináltam, mert anyukám azt hitte, hogy a matematikától félek, ezért a legnehezebb tárgyból, analízisből levizsgáztam, utána pedig kiiratkoztam, és a József Attila Tudományegyetemen folytattam – szintén Szegeden – történelemmel, régészettel és medievisztikával, középkor-kutatással.
– Hová vezetett az utad az egyetem után?
– Az egyetem után az egyetemen maradtam. Elvégeztem a PhD-képzést – a doktori fokozatot ugyan nem szereztem meg –, mellette a tanszéki könyvtárban dolgoztam és órákat tartottam. Később, a szervezeti változásoknak köszönhetően a Tanulmányi és Informatikai Központ könyvtárában a Keleti Gyűjteményben dolgoztam, ahol alkalmam nyílt a szakmához közel álló altajisztikai szakirodalmat tanulmányozni. Ennek azóta is nagy hasznát veszem, például, ha olyan betűkről kell kitalálni, hogy milyen nyelven írhatták, amilyeneket addig nem is láttam. Szóval a 99-es diplomaszerzés után 2006-ig voltam az egyetemen. Sok órát tartottam, saját kutatási témáimat is kiélhettem, a művelődéstörténet és a helytörténet felé fordultam, azt is tanítottam. Mindezek mellett titkára voltam a Kristó Gyula professzor úr nevével fémjelzett Szegedi Középkorász Műhelynek. Ebben a pozícióban konferenciák szervezésére, a könyvkiadás megismerésére és koordinálására, valamint pályázatok menedzselésére volt lehetőségem.
– Nagyon érdekesen hangzik, mégis váltottál. Miért?
– Könyvtárosként dolgoztam, nem volt tanszéki státuszom, és a könyvtárosi munka mellett a tanítás már soknak bizonyult, és szerettem volna a régészet irányában továbbfejlődni. 2006-ban nyílt is erre egy jó lehetőség, az MTA Régészeti Intézete által alapított Archeosztráda Kft. keresett munkaerőt az M6-os autópálya régészeti feltárásokat végző csapatába. Jelentkeztem, felvettek, így itt dolgoztam, 2008-tól pedig a Tolna és Baranya megyei koordinátor lettem, de emellett nagyon sok ásatást is vezettem főképp Tolna megyében. Részt vettem a kecskeméti Mercedes-gyár építés előtti megelőző feltárásában is és dolgoztam Szarvas környékén is, laktam is itt a MOHOSZ-üdülőben, amikor elindult az M44-es nyomvonalán a feltárás. Kardos közelében, azon a lelőhelyen dolgoztam, ahol korábban előkerült a híres örménykúti kereszt.
– Úgy érzem tetszett neked ez a régészkedés. Azért, mert garantált az eredményessége?
– Kétségtelenül tetszett a régészeti feltáró munka a leletek miatt is. A munkánk eredményét azonban nem a tárgyakban, hanem az összefüggésekben mérjük. A lelet önmagában nem tudományos eredmény. A leletekre támaszkodó életmód-rekonstrukció a tudományos eredmény.
– Ha jól érezted magadat, mi volt az oka az ismételt váltásnak?
– A nagyprojektek koordinálása már inkább excel-táblákról, bérlésről, vásárlásról szól, inkább logisztika, semmint régészet. Ráadásul 2010-ben törvényi változások jöttek, aminek egyik motívuma az volt, hogy az egyetemek meg az akadémia ne foglalkozzon feltárásokkal, hanem a tudományos munkával. Ez előrevetítette az Akadémia által a feltárásokra alapított társaság megszűnését. Ráadásul ekkoriban kerestek a Szegedi Móra Ferenc Múzeumba régészeti koordinátort. Megpályáztam és el is nyertem a munkát. Öt évig voltam itt, ezalatt a Régészeti Osztály vezetője, majd általános igazgatóhelyettes lettem. Legnagyobb munkánk az M43-as autópálya nyomvonalának feltárása volt Makó környékén. Fontos volt az is számomra, miután 2010-ben vettem egy házat Tiszainokán, hogy Tolnához, Baranyához képest közelebb dolgozhassak a házamhoz.
– De a szegedi múzeumban sem eresztettél mély gyökereket, jött az újabb váltás…
– 2016-ban hívtak Szarvasra, akkor már tudtam, hogy hamarosan indul az M44-es nyomvonalán a feltárás. Az is hozzá tartozik, hogy addigra több mint 500 régészeti projektet koordináltam, elfáradtam és egy csendesebb, kisebb múzeumra vágytam, ahol marad időm a szakmai munkára is.
– Ez lett a Tessedik Sámuel Múzeum.
– Igen. 2016. október 1-jén kezdtem Szarvason, 2017-ben és 2018-ban Békésszentandráson Szarvason és Kondoroson 17 lelőhelyet tártunk fel. A kezdeti időkben többen dolgoztunk az én koordinálásommal, később egyre csökkenő létszám mellett dolgoztuk fel a régészeti anyagokat, közben végeztük a vidéki múzeumok szokásos feladatait. Kisebb ásatások voltak a Kovács-halomnál, az épülő kerékpárutak nyomvonalán. Az utóbbi években kevesebb a beruházás, a terepi munka inkább csak megfigyelést és hatástanulmány-készítést jelent. Nagy munkánk volt a Szarvas 300 kiállítás elkészítése és igyekszem kutatni is. Nagy élvezettel gyakorlom ezt a szakmámat is, előtérbe kerültek az okleveles középkori kutatások.
– Ebben a helyzetben talált meg a múzeumigazgatóság?
– Úgy alakult, hogy elvállaltam egy évre az igazgatóságot, azért csak ennyi időre, mert nem szeretném feladni a régészetet, a tudományos kutatást és publikálást.
– Mi a nehéz a múzeumigazgatóságban?
– Szarvas esetében az, hogy nagy intézmény – nyolc épülettel, három kiállítóhellyel –, számtalan futó projekttel, ami komoly logisztikai és marketingmunkát kíván. Napjainkban már keményen meg kell dolgoznunk azért, hogy a látogatók bejöjjenek a múzeumba, programokkal kell őket bevonzani, hogy meglegyen a pályázati kötelezettségként vállalt 20 ezer fő éves látogatószám. 2025-ben azt hiszem jól állunk, már 19 ezer 200 fölött vagyunk. Elvállaltam, csinálom, de határozottan ideiglenes állapotként élem meg.
– Az interjú elején történelmi regényekről volt szó. Te milyen történelmi regényt írnál?
– Sokat írtam már, persze nem regényt. Két OTKA-projektben is részt vettem és a Történelmi Kutató Intézet égisze alatt, Neumann Tibor szerkesztésében megjelent Királyi házunk népe c. könyvbe is írtam egy fejezetet: Szegi Dóci János kincstartó életrajzát. Ugyancsak a Mohács előtti királyi udvar jeles személyiségéről, Cibak Imréről is írtam már, úgyhogy valószínűleg ebből a korszakból választanék, ha regényt írnék, de azt gondolom, hogy regényt írni külön tehetséget igényel. Örömmel venném, ha például Grecsó Krisztián írna egy regényt, amiben Szegi Dóci János szerepel. Azért Grecsó Krisztián, mert ő szegvári származású, és Szegi Dóci János nevében a Szegi éppen ezt a tájat jelöli. Érdekes lenne.
Tatai László – Szarvasi Ujság