Tatai László
Könyv a neurodiverzitásról szülőknek, pedagógusoknak és mindennapi olvasóknak
Amikor egy gyerek „másokhoz képest másként működik”, a környezete gyakran hamarabb észreveszi a különbözőséget, mint az értéket, ami mögötte rejtőzik. A hangosabb, a csöndesebb, az örökmozgó, az álmodozó, a túl precíz vagy épp kaotikus gyerek hamar megkapja a címkét: „problémás”. De mi van akkor, ha valójában nem vele van baj – hanem a rendszerrel, amely nem érti őt? Az utóbbi években egyre többször kerül elő a neurodiverzitás témája: az a felismerés, hogy nincs egy jó működési mód. Minden agy másképp dolgozik, másképp tanul, másképp reagál. És ez rendben van. Erről a témáról szól Makai Beáta Bélyeggyűjtemény c. könyve is, melynek bemutatóját március 14-én, pénteken délután rendezték a Városi Könyvtárban, ahol az érdeklődőket Molnárné Pető Beáta köszöntötte, a szerzővel pedig Bődi Etelka beszélgetett.
Címkék helyett történetek
A szakemberek szerint egy gyerek útja a címkéktől a megértés felé sokszor egészen apró dolgokból indul: odaszólásokból, félreértésekből, sorozatos kudarcélményekből. Nincs egyetlen nagy pillanat, amikor „bűnbak” lesz valaki – inkább egy folyamat ez, amelyben a közösség dinamikája lassan, szinte észrevétlenül tolja egy gyerekre a felelősséget olyan dolgokért, amelyekhez valójában semmi köze. És ami talán a legnehezebb: ha a közösségből ki is kerül, ez ritkán old meg bármit. A gyerek viszi magával a megtanult mintákat, a szorongást, az önértékelés repedéseit.
„Régen nem volt ennyi ilyen gyerek!” – vagy mégis?
Ha valaki kimondja, hogy „régen nem volt ADHD, autizmus, szenzorosság”, valójában csak azt mondja: régen nem ismertük fel. A mai gyerekek sokszor óriási elvárások erdejében nőnek fel: állandó órarend, zaj, túl sok inger, kevés szabad játék, különórák, esti házi feladat. Sok felnőtt is nehezen bírná ezt a tempót – egy neurodivergens idegrendszer pedig különösen könnyen túlterhelődik tőle. Nem lett több „másmilyen” gyerek. Több lett a stressz. Több lett a figyelem. És több lett a tudásunk arról, hogy mi áll egy-egy viselkedés hátterében.
Mit él meg a szülő?
A legnagyobb csönd sokszor bennük van. Amikor először mondja valaki, hogy „nem biztos, hogy minden rendben van”, az szíven üthet. Sok szülő átéli a gyász folyamatait is: búcsút kell venni egy elképzelt gyerekkortól, egy elképzelt jövőtől. És közben gyakran magát hibáztatja: „Biztos én rontottam el.” „Biztos én nem voltam elég jó.” Pedig a szakemberek szerint egy gyerek működése nem „hibás”. Csak más. És minden családnak joga lenne támogatást kapni ahhoz, hogy megértse ezt.
Mit él meg a pedagógus?
A tanítók és óvodapedagógusok vállán óriási felelősség van: ők látják először, ha valami nehezen megy. Ők látnak 20–30 gyereket egyszerre, akik mind külön világok. Mégis, sok pedagógus fél szólni a szülőnek, mert fél a reakciótól – vagy attól, hogy nem tud majd segítséget nyújtani. És ebben teljesen igazuk van: a rendszer sokszor nem ad nekik megfelelő eszközöket. Pedig ha ők mernek kérdezni, jelezni, támogatást kérni, az egész gyerek jövőjét képesek megváltoztatni.
A gyerek: aki csak próbál túlélni
A neurodivergens gyerekek gyakran sokkal több energiát használnak el egyetlen iskolai napon, mint kortársaik. A fények, a hangok, a hirtelen változások, a váratlan ingerek megterhelik őket – és mire eljutnak a nap végére, teljesen kimerülnek. A pandémia idején sok szülő és pedagógus döbbenten látta: otthon sok neurodivergens gyerek jobban teljesített, kiegyensúlyozottabb lett, mert egy ingerszegény, biztonságos környezetben tanulhatott. Ez nem azt jelenti, hogy az iskolát helyettesíteni kell. Azt jelenti, hogy rugalmas utakra, egyéni megoldásokra lenne szükség.
Van remény? Nagyon is.
Egyre több szakember, szülői csoport, civil szervezet dolgozik azon, hogy a gyerekeket ne címkék, hanem saját szükségleteik alapján támogassák. Egyre több helyen jelennek meg kislétszámú osztályok, online fejlesztések, rugalmas tanulási utak. Sok pedagógus már ma is csodát tesz – képes megfigyelni, alkalmazkodni, megérteni. Sok szülő pedig hatalmas utat jár be a felismeréstől az elfogadásig. A kérdés nem az, hogy „kinövi-e a gyerek”. A kérdés az: megtaláljuk-e számára azt a környezetet, ahol kibontakozhat.
Mit tehetünk mi, hétköznapi felnőttek?
- Kérdezzünk többet, ítéljünk kevesebbet.
- Ne a viselkedést, hanem a mögötte lévő szükségletet lássuk.
- Fogadjuk el, hogy a gyerekek nem egyformák.
- Engedjük, hogy legyenek különlegesek.
A gyerekek nem „rosszak”, nem „lusták”, nem „akaratlanok”.
Csak olyanok, akik még tanulják a világot.
Mindannyiunkon múlik, hogy ezt félelemmel vagy biztonsággal teszik.
Tatai László – Szarvasi Ujság
