Olyan volt, mint egy ritka gyémánt megcsillanása a ráeső fényben. Napsugaras lényével beleégett a lelkembe, régen nem érintett meg így senki, mint ő. Amint átölelt rám adta fénye-melege egy részét is, magamra öltöztem szépséges lelke egy apró darabkáját. Olyan volt, mint amikor a hideg télben belépünk a meleg szobába és odahúzódunk a cserépkályhához, hallgatjuk duruzsolását, a tűz finom táncát és magunkba lélegezzük melegét – átmelegszik tőle testünk-lelkünk.
Hallgatni őt olyan volt, mint egy reveláció: egyszerre könnyeztem örömömben és meghatottságomban. Visszaadta, megerősítette a hitemet, bizalmamat. Amikor csak rá gondolok mindig megtorpanok egy kicsit, lelassulok, megnyugszik a szívem. Visszaidézem szavait, mozdulatait és hangját, egész találkozásunk édes-fanyar hangulatát és arra gondolok, hogy azt a nyugalmat és derűt majd egyszer én is elérem.
Megfogadtam néhány tanácsát és már tudom, hogy jól tettem. Annyira egyszerű, olyan kézenfekvő követni a szavait – igazi, őszinte emberi szavait.
Más ember lettem, talán jobb is, de mindenképpen nyitottabb. Más szemmel nézem a környezetemet, az embereket és saját magamat is. Talán egyszer én is olyan fénnyel tudom majd sugározni a derűt, mint ő. S talán egyszer én is átadhatok egy kis fény-meleget valakinek, akinek a lelke erre szomjazik.
{jomcomment}