Menu
in

Öreg ember nem vén ember…

130218ah

130218ahMintha csak a kezemre akart volna játszani a sors vasárnap este a bennem mozgolódó téma kapcsán. Történt ugyanis, hogy megint egy beszélgetés indította el a mostani blogbejegyzés ötletét és ezt az ötletet szépen árnyalta egy vasárnapi filmélményem.

A hétvégén egy ismerősömmel arról beszélgettünk, hogy az idő előrehaladtával a test öregszik, de a szellem, a lélek más módon érik. Sok emberrel találkoztam már eddigi életem során, és láttam már nagyon sok öreg fiatalt és nagyon sok fiatal(os) öreget, időset is.

Engem hosszú és rövid távon egyaránt irritál, ha valaki siránkozik arról, hogy például már hatvan fölött az ember így, megy úgy. Valahogy ez a lemez kiváltja belőlem egyrészt a menekülést, másrészt a dacot, hogy csak azért is megpróbálom felvidítani ezt a kesergő embert, Attól függ, hogy mennyire van éppen lelki erőm ehhez a művelethez megfutamodok, vagy megpróbálom más oldalról megvilágítani az illető helyzetét. Saját bőrömön tapasztaltam (és gondolom ti is), hogy egy külső szemlélő mennyire más megvilágításba tudja helyezni az adott problémát, vagy helyzetet.

Az első, amivel kezdeni szoktam a panaszáradat megállítását, hogy van-e miért és kiért reggel felkelni. Van-e olyan ember, gyerek, unoka, akiért érdemes minden nap hálát adni. Van-e fedél a feje felett, van-e étel az asztalon, van-e ruha, amit magára vehet. Elképesztő, hogy ezek a dolgok mennyire megszokottá és természetessé tudnak válni… Vagyis a saját szerény eszközeimmel igyekszem felderíteni, hogy van-e lelkierő az illetőben, akarat, hogy ne hagyja el magát. Mint utóbb kiderült, a hétvégén minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult, az illető nem hordozott magában kibontakoztatható gondolatokat és hajlandóságot, hogy a tespedésből kimozduljon és akarjon egy kicsit tenni saját magáért. Bár lehet, hogy ez a beszélgetésünk majd csak később hozza meg gyümölcsét, ki tudja? Amikor egyébként ilyen falakba ütközök, akkor mindig valami viccel ütöm el a nézőpontok közötti szakadékot, a legtöbbször beválik.

Na, és hogy jön ide egy mozi? Pontosan úgy, ahogy ennek lennie kell: van egy öreg férfi, van egy hóbortja és senki (szinte senki) sem hisz a sikerében és mégis sikeres lesz, vagy talán éppen ezért? Aki vette magának a fáradtságot és fennmaradt vasárnap éjjel, az az m1-en megnézhette a Leggyorsabb indián című filmet Anthony Hopkins-szal a főszerepben. Ha van zseniális alakítása Hopkins-nak, mint kisembernek (amúgy utálom ezt a szót), akkor ez az a karakter, ami mintha rá lett volna szabva. Olyan hitelességgel játssza a 75 éves motorversenyzőt, akinek élete már letisztult minden feleslegestől, mint a motorja, csak önmaga váza, a legfontosabbak vannak ott benne és vele. És hiába mosolyogtatja meg a körülötte élőket, hiába tartják bolondos vén fószernek, ő mégis megmutatja mindenkinek, hogy igenis eléri a célját. Megöregedett, de a lelke nem. Hiába van gond a prosztatájával, a megvastagodott lábkörmeivel, vagy a szívével, őt a lelke élteti és öreg teste képes alávetni magát ennek a fiatal léleknek, az akaratának. A szemeiben (Istenem, azok a szürke szemek!!!) ott sugárzik az elszántság, az őszinteség és a tiszta egyszerűség. Egyszóval hiteles.

Pontosan ilyen idősekre van szüksége minden fiatal és aktív korú embernek, hogy lássák: az öregedés nem kéjutazás, és elkerülhetetlen, de nem jelenti az élet végét sem. Új dimenziók nyílnak, új dolgok kerülnek a fókuszba és új életet lehet élni, kezdeni vagy folytatni, megújítani a korábbit. ÉLNI lehet, csupa nagybetűvel, nem pedig élve eltemetkezni. És ez nem diploma kérdése, és még csak nem is pénzé. Lélek kell hozzá, amit mindenki kapott magával, amikor erre a földre született, hogy aztán ki hogyan sáfárkodott vele, az már más kérdés…

Nóra

Leave a Reply

Exit mobile version