Egy nő három életszakaszban

Vasárnap délután a Cervinus Teátrum a novemberben elmaradt felolvasószínházi bemutatójával kezdte meg e műfaj szerelmeseinek az előadások első félévi sorozatát.

Edward Albee Három magas nő című drámáját láthattuk, Prekop Gabriella fordításában. Edward Albee amerikai drámaíró és színházi rendező 1928-ban született és 1996-ban halt meg. Sok műve közül a legtöbbet játszott a Nem félünk a farkastól című igazán népszerű darab. A Hámom magas nőt a hatvanas évek elején írta.

A darab színterén három szék. Középen egy párnázott karfás, balra közel hozzá egy támlás, de párnázott, jobbra, kicsit messzebb egy egyszerű fából készült konyhai kerek szék háttámla nélkül. A három színésznő szinte egyforma kontyba tűzött hajjal jelenik meg a színpadon, ruhájuk színben harmonizál, a fekete és a fehér kombinációi. A három nő közül a legidősebb 92 éves, fekete ruhában, egy bézs-fekete színű hosszú sállal, büszke, egyenes tartású, teljesen tudatában van tetteinek. A középső nő 52 éves, fekete ruháján a sál színei is megjelennek a legfiatalabb 26 éves, fekete szoknyában és fehér blúzban van.

Amit a közönség érzékel, az az, hogy a legidősebb beteg, a középső az ápolója, a legfiatalabb egy ügyvédi iroda fiatal ügyvédje. Hétköznapi dolgokról beszélnek, a beteg állapotáról, félszavakból a múltról. Időnként a két fiatalabb összekacsint, mondatokban is. Az első rész a beteg és ápolója kapcsolatáról, a fiatal megdöbbenéséről szól. De egyszer csak fordul a történet, egy nagyon szép jelenetben, a beteg háttal áll a közönségnek, a sál, amit viselt szépen elrendezve a hátán és a karfás széken, kezdetét veszi az „igazi” játék, mert a fiatal mondataiból kezd felsejleni, hogy a három nő egy és ugyanaz, csak három életszakaszban. Megkezdődik a kíváncsiskodás, a hogyan lesz, a történetek, hogy mit miért. Vagyis az idős nő három életszakaszát éli újra élete utolsó szakaszában.

Jó, ha előre tudjuk, mi fog történni? Melyik életszakasz a legjobb? A választ természetesen nem kapjuk meg, mert ezt mindenképpen a nézőnek kell újra gondolni. Egy idős, beteg nő hagymázos, önkívületi állapotban éli újra életének meghatározó szakaszait. Fantáziájában megidézi, újra éli életének azon időszakait, mely élete fordulópontja volt, újra éli a múltat.

Jónás Gabriella, Komáromi Anett és Szemerédi Bernadett döbbenetes játékot élt át, és mutatott meg. Ha nem volt szövegük, arcuk, gesztusaik, testbeszédük beszélt helyettük. Ez különösen Szemerédi Bernadett játékánál volt érezhető. Legfiatalabbként a második részben szinte végig feszült figyelemmel, hitetlenkedve, döbbenten figyeli mi is fog történni vele, hiszen ő még a szerelemben hisz. Komáromi Anett szerepe szerint a középső, a keményebb vonalat képviselte, amikor tudatos döntései – és nem érzelmei – kísérik döntéseit, mert élete nem érzelmektől mentes. Ő az, aki sokszor „kiakad”, védi döntéseit, de már látszik az az öntörvényűség, ami majd jellemezni fogja. Jónás Gabriella játszotta a büszke, öntörvényű, gazdag asszonyt, akinek elméje végig éli a múltat, aki nevetni tud utólag tettein és meg is bocsájt magának. Volt sírás, nevetés, kuncogás, sok önirónia, modorosság. Mindhárom színésznő káprázatosan alakította szerepét. Teljes értékű előadást látott, aki ott volt. Dósa Zsuzsa rendező, megint olyan érzékeny darabot választott, és olyan jó színészeket hívott meg, akik tökéletes játékukkal feledtetni tudták, hogy szövegkönyv van a kezükbe. És az apróságok: a színésznők haja, a ruhájuk, a székek, a sál játéka a darabban, a rendezés megint különleges színházi élményhez juttatta a nézőket.

Akármennyire kerülöm a szavakat, le kell írni: egyszer bizony meg fogunk halni, érdemes úgy élni, hogy minél kevesebb dolgot bánjunk meg.

Galambos Edit

A fotókat Babák Zoltán készítette.