Mese a lovászfiúról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese. Ez a mese egy gyönyörűszép királykisasszonyról szólt és jól ismert sorsáról: az átokról, a rokkáról, a százéves álomról, a lovagról és a boldog befejezésről.
Volt ennek a mesének egy másik hőse is, egy fiúcska (később férfi, legvégül pedig ősz öregember), akit hiába keresünk a gyermekkönyvek színes lapjain. Senki sem emlékszik már rá, a neve is feledésbe merült. Kihullott a történetből, mielőtt még a tollnokok évszázadokkal ezelőtt írott szavak börtönébe zárhatták volna.
A király távoli unokaöccseként született az elfelejtett mesehős, a királykisasszonnyal egy napon. Születéséért cserébe anyja az életét adta, így – más rokona nem lévén – a csecsemőt kényszerűségből a palotába vették.
Kisgyermekként gyakran játszottak együtt a királykisasszonnyal. Nyaranta egyazon Nap sütötte barnára arcukat, könnyű záporok után ugyanabba a pocsolyába toccsantak bele páros lábbal, és az is megesett, hogy közösen szedett vadalmával csapták el a hasukat.

Volt, hogy hangyabolyt öntöztek vízzel, és hason fekve figyelték a riadt sürgölődést; máskor bárányfelhőket bámultak, és egymással versengve álmodtak beléjük alakokat és történeteket; mikor pedig megunták, kiszáradt békát piszkáltak undorba vegyülő csodálattal. Az sem szegte kedvüket, ha éppen rossz volt az idő. Ilyenkor meséket találtak ki, melyekben képzeletük ellenségeit győzték le együttes erővel: a békalencsebőrű Varangykirályt, vagy a Veres Királyt, akinek hét mérföldre szakadt a fekete tűz mindhárom szájából.
Így telt múlt az idő. Egy nyárvégi nap aztán, hogy idősebbek lettek, a gyermekek éteri komolyságával örök szerelmet fogadtak egymásnak. A következő nap reggelén megsárgult falevél hullott a palotakert smaragd füvére, délután örökre elválasztották őket egymástól.
A lány a hófehér kőből emelt palotában maradt, aminek csipkézett falai fehér rózsához hasonlítottak. Ellenség közeledtekor a varázslatos falak gyengéden egymásra hajoltak, egészen úgy, ahogy egy virág szirmai zárulnak össze szemérmesen a májusi csillagok hűvös tekintete alatt.
A királykisasszony törékeny nevelőnőt kapott, aki a királykisasszonyság fortélyaira tanítgatta. Napközben ezüstpáncélos lovagok lesték kívánságát, és udvaroncok legyeskedtek körülötte, éjszakánként tiltott románcokat olvasott gyertyafénynél – így hamarosan megfeledkezett szívének egykor oly kedves játszópajtásáról és az ígéretről, amit annak idején egymásnak tettek.
A fiú egy lovász mellé került inasnak, aki a palota kapujához közel, az istállók mellett éldegélt szegényes házikójában. Naphosszat takarította az istállót, hordta a vizet, és csutakolta a király lovait, ráadásul ő végezte a házimunkát is, mert gazdája már sok esztendeje megözvegyült. Rendszerint kora hajnalban kelt, és csak késő éjszaka zuhant holtfáradtan álomba, mégis minden gondolatát a királykisasszony és ígérete töltötte ki.
Bármennyire vágyott rá, ritkán volt alkalma látni a lányt. Ha néhanapján találkozak, akkor sem tudott szót váltani vele, mert a királykisasszony minden lépését népes kíséret követte. Nem tehetett mást, távolról leste csak, és esténként, elalvás előtt hosszan ábrándozott szebb életről, szerelemről, boldogságról.
Az esztendők meg csak szálltak, egyik a másik után, mígnem elérkezett a lány és a fiú tizenötödik születésnapja.
Nagy vígasság volt kilátásban. Az öreg király az ország minden dalnokát, színészét és csepűrágóját összehívatta, hogy méltón ünnepelhessék meg az eseményt. Rengeteg lovag, gróf és báró gyűlt össze a palotában, sőt még szomszédos országokból való királyfiak is érkeztek, akik mindannyian a királykisasszony kezére pályáztak.
A fiú szíve egyre jobban elszorult, ahogy a vendégeket figyelte. Cicomás ruhákba öltözött, egyszer dölyfös képű, máskor meg vidám arcú ifjak voltak, és őt keserűség fogta el a gondolatra, hogy soha nem lesz olyan szép gúnyája, finom modora és jól csengő neve, mint amazoknak.
Talán ha világgá mennék, ébredt fel benne az ábránd, talán ha emberevő óriás kezdené el fosztogatni a határmenti falvakat, vagy sárkány fenyegetné a királyságot, és legyőzném őket, akkor engem is lovaggá ütnének!… De mikor gondolatban idáig ért, újabb uraság vetette oda neki lova kantárszárát, ő pedig lehajtott fejjel, engedelmesen tette a dolgát.
Teltek-múltak az órák. A Nap átbukott pályája csúcsán, és hanyatlani kezdett a nyugati égbolton. Végre aztán megérkeztek az utolsó vendégek is, és a lovászfiú elszabadulhatott.
Rettenetesen kíváncsi volt a királykisasszonyra, akinek a pletykák szerint atyja lehullott csillagokból varratott szemkápráztató ruhát. Beszökött a palotába, hátha vethet rá egy pillantást, de csak a lovagterem ajtajáig jutott. Odabent a királyi család és vendégei mulatoztak és ő bármennyire is könyörgött, az ajtónállók nem engedték tovább.
Ezután csak bolyongott a palota folyosóin. Senkivel nem találkozott, mert még a legutolsó szolga is a nagyterem közelében sürgölődött. A folyosók és lépcsők útvesztőjét rótta lehorgasztott fejjel, sóhajait csak a falakon függő, holt királyokat ábrázoló festmények hallották.
Végül egy zömök kisajtóhoz ért, amit erős retesz zárt. Az ajtó a külvilágba nyílt, és a fiúban gyermekkori emlékek támadtak: annak idején sokszor szöktek itt ki a palotából a királykisasszonnyal.
Nyakába vette a vidéket, melyet oly gyakran jártak gyermekkorukban, de a színek valahogy fakóbbak voltak, mint régen. Vadalmát szakított egy útmenti fáról, de annak nem olyan volt az íze, mint emlékeiben. Átsétált az egykor hullámzó fűtengereknek tűnő, most kiábrándítóan aprócska kaszálókon, és meg sem állt egy kis nyírfaligetig. Annak idején Suttogó Erdőnek nevezték el a ligetet, és gonosz rablók tanyáját képzelték a mélyébe.
Ha semmi más nem is hasonlít, legalább a levelek ugyanúgy szólnak, gondolta keserűen, aztán egy bokor alá kucorodott, és alámerült gyermekkori álmaiba. A nyírfák suttogva csitítgatták gondolatait, míg keserűsége lassan szelíd szomorúsággá olvadt.
Mikor felriadt, szokatlan némaságba vette körül. Egy szellő nem sok, annyi sem fújt, és a mozdulatlanság fenyegetőnek tűnt. Alkonyodott, és bár nem volt hűvös, a fiú mégis megborzongott. Feltápászkodott, és korgó gyomorral hazaindult.
Ámulattal kevert borzadály fogta el, amikor meglátta a palotát. A fehér falakat karvastagságú indák szőtték át, kemények, akár az acél, és áthatolhatatlanok, mint a halászok finom szemű hálója. A nyugati falon – mintha az indákból sarjadó tüskék ezer sebet szakítottak volna rajta – egyre lejjebb folyt a halódó nap vére. Az élet egyetlen nyoma egy aprócska, sárga madár volt a legmagasabb torony csúcsán, szoborrá dermedve.
Közel és távol semmi nesz nem hallatszott. A világ üressége visszhangot vert a fiú szívében rejlő ürességben, és a csend olyan nyomasztóan telepedett rá, hogy ijedtében felkiáltott.
Hangjára nem érkezett választ. A kiáltás visszhang nélkül halt el, és a fiú ezután csak még elviselhetetlenebbnek érezte a csendet. Nem is szólt többet, összeszorított foggal kelt birokra a tüskebokorral. Hiábavaló harcát csak a lassan előbújó csillagok figyelték elfeledett évezredek érlelte bölcs szomorúsággal.
Hajnal volt már, amikor feladta. Ezer sebből vérezve támolygott el a palota falai alól. Ivott egy közeli patakból, aztán a vízbe gázolt, hogy lemossa magát. Ahogy vére lassan a vízbe vegyült, a fiúnak olyan érzése támadt, hogy más is elszökött belőle. Mintha magából is kimosott volna valami tisztát és áttetszőt, ami híján a dolgok soha nem lesznek már olyanok, mint azelőtt.
Ám miután lemosdott, szomját oltotta és belakott erdei gyümölccsel, az érzés hamar elpárolgott. A palotára hullott átok (mert nyilvánvalónak tűnt számára, hogy csakis átok lehetett) elszántsággal töltötte el. Rájött, hogy megkapta a lehetőséget, amire mindig is vágyott: árva gyermekből hőssé vált, lovaggá, aki hölgye megsegítésére küldetésre indul.
Elsorolni is bajos lenne, mennyi helyen járt ezután. Meséről mesére haladt, hogy meglelje az átok feloldását, és visszakerüljön történetébe. Útja során sokan csábították sárkányokkal való viaskodásra, királylányok megszabadítására, ő azonban nem engedett, mert azok idegen sárkányok és királylányok voltak.
Járt a fekete asszonyok földjén, akik hatalmas kutyákat megülve lándzsával vadásznak az öreg csillagokra; járt a macskák országában, akiknek királya az égig púpozza a hátát; járt a néma emberek között, akik egy vég nélküli sivatag porát szitálják valami általuk is rég elfelejtett kincs után sóvárogva. Látható és láthatatlan határokat lépett át, az átok feloldását azonban sehol nem lelte.
Végül elért a mesevilág legtávolibb szegletébe, amit egy égig nyúló hegylánc határolt. Olyan mérhetetlenül magas volt az a hegylánc, hogy a fiúnak még a szeme is belekönnyezett, ahogy ránézett.
A legmagasabb hegy oldalába vésve lépcsősor futott a magasba, ami a szóbeszéd szerint az Öregisten trónszékéhez vezetett. Senkinek nem sikerült még eljutnia a legutolsó lépcsőfokig, és senki nem tudta megmondani, vajon mi lehet a csúcsokon túl.
A fiú nekiveselkedett, és elindult. Hét nap, hét éjszaka haladt fölfelé, mígnem olyan magasra jutott, hogy abba még a Nap is beleszédült. Le is maradt nemsokára, s a fiút onnantól kezdve csak a Hold és a csillagok kísérték útján.
Ám ahogy felfelé kaptatott, a Hold mind vékonyabbá és vékonyabbá vált. Először olyan volt az alakja, mint egy tömött cipónak; később mint egy félbeharapott ezüstnek, mint egy szablya pengéjének, mint egy tündér hajszálának. Végül teljesen elfogyott; s attól fogva csak a csillagok derengése nyújtott valami kis világosságot.
Ő azonban nem állt meg; botorkált tovább a sápadt fényben, maga sem tudta, meddig. Egyszer aztán szikrázva lehullott az égről egy csillag. Nem kellett sokat várni, hullott a második, a harmadik, majd sorban a többi: úgy záporoztak, mintha az Öregisten szomorúságában csillag-könnyeket zokogott volna odafentről. A fiú ámulva nézte a soha nem látott csodát, míg végül az utolsó csillag is eltűnt a szédítő mélységben.
Attól fogva teljes sötétségben, tapogatózva vánszorgott előre. Étlen-szomjan haladt, teljesen lesoványodott, s a nagy mászásban még a lábbelije is lefoszlott róla. Egyszer aztán, mikor már alig élt, az jutott eszébe, hogy talán jobb lesz, ha ott helyben parolázik le a halállal.
Ám akkor meg arra gondolt, hogy mégis inkább emberhez méltó két lépés között meghalni, mint állva várni a véget. Ahogy ez megfordult a fejében, halvány derengést pillantott meg a magasban, és ez új erőt adott neki a továbbhaladáshoz.
A derengés egyre erősebbé vált, és a fiú úgy hitte, maga az Öregisten – vagy ha nem is ő, de legalább valamelyik angyala – árasztja a fényt. Mikor aztán odaért, rájött, hogy sem Öregisten, sem angyal nincs ott, egyszerűen elérte a hegy csúcsát. A csúcs fölött olyan közel volt az ég fekete kupolája, hogy puszta kézzel meg tudta érinteni. A kupola kemény boltozata és a hegycsúcs között vékony hasadék nyílt, azon szűrődött át a derengés.
A fiú megpróbált átkukucskálni a hasadékon, de semmit nem látott. Ekkorra azonban már annyira lesoványodott, hogy át tudott bújni a résen. Először a fejét dugta át, azután, mivel még mindig nem látta, mi van odaát, a vállait és a törzsét. Végül a nagy ügyeskedésben megcsúszott, és kizuhant a hasadék másik oldalán.
Fénylő csillagként hullott alá, alig megformálódott álmokon és kavarogva összeálló, majd szétbomló világokon keresztül, egyetlen pillanattá összezsugorodó és végtelenné táguló időkön keresztül, szférák zenéjén és a csend mélységes óceánjain keresztül. Álmok és valóságok, igazságok és torzképek gomolyogtak előtte zavaros összevisszaságban, míg végül kihunyt benne az öntudat.
Egy domb lábánál fekve eszmélt föl. Ameddig csak a szem ellátott, szürke porsivatag húzódott. A messzeségben felhők tornyosultak egymásra, mint egy égig nyúló hegylánc csúcsai. A fiú letaglózva figyelte az elérhetetlen felhő-csúcsokat, amik lassan formájukat vesztették és semmivé foszlottak.
Nagy ürességet érzett a szívében. Rájött, hogy nem emlékszik a királykisasszony szeme színére, sem az érzésre, ami elindulásra késztette – ám ezt bármiféle megrökönyödés nélkül vette tudomásul.
Ült ott egy darabig, a szürke porsivatagban, létezés legvégső határán, idők keserű végezetén. Végül nehézkesen feltápászkodott, megmászta a dombot, és feltárult előtte a város, ami egy halott óceán partján feküdt.
A város csendes volt; ám nem teremtő csenddel átitatott, hanem halott csendtől terhes. Fáradt, szürke, sovány emberek járták utcáit; fekete bazalt, acél és kristály tornyok emelkedtek háztetői fölé; magas kémények ontották egére a sűrű füstöt, kürtőik feneketlen mélységekbe nyúltak. Az óceán mozdulatlanul nyúlt el a semmibe; szurokszín felszíne sima volt, mint egy tükör, ám amikor a fiú fölébe hajolt, nem látta benne saját arcát. Életnek nyoma sem volt rezzenetlen vizében. Az égről hiányoztak a Nap, a Hold és a csillagok; csak valami állandó, piszkos derengés szűrődött odafentről, mintha folyton felhős lett volna az idő.
A fiút egyik napról a másikra elemésztette a város. Az évek során megházasodott, elvett egy fáradt szemű asszonyt és gépiesen gyermekeket nemzett, tucatnyit. Vizenyős szemű, élő-holtan született porontyok voltak ezek, lélektelen, mozgó bábok, vagy gyermektestbe zárt, cinikus aggastyánok, akik inkább a város ivadékai voltak, mint az övé.
Egy idő után elhatalmasodott rajta az érzés, hogy gyermekei gyűlölik őt keserű világra-gyötrésükért. Egyre gyakrabban menekült sötét gombszemeik pillantása elől a kikötőben álló elhagyott világítótoronyba, ami akkor épülhetett, mikor még hajók járták az óceánt. A vasból és kőből emelt toronyból napról napra csak a mozdulatlan vizet figyelte, ami hullámok nélkül nyújtózott a semmibe.
Az esztendők számolatlanul múltak el. Egy éjjel zavaros álmot látott, amire később nem tudott visszaemlékezni; mikor felébredt, senki nem volt rajta kívül a városban. A kihalt utcák koldus-királyává vált, ám napjai azon túl is ugyanúgy teltek: órákig ült a világítótoronyban, és üres fejjel, időből kihullva várt valamire, maga sem tudta mire, értelmetlenül.
Meglett emberré vált, megöregedett, végül vénséges vén aggastyán lett belőle. Elérkezett a száztizenötödik születésnapja előtti reggel és ő megérezte, hogy közeleg a vég. Visszagondolt életére, de minden, ami azóta a baljós nap óta történt, tűnékeny álomnak tűnt – ami pedig azelőtt, azt sűrű homály fedte. Olyan érzése támadt, mintha egy másik, láthatatlan tüskesövény futotta volna volna be szívét, amin nem képes átverekedni magát.
Késő délután a parti fövenyen sétált, és egy homokba fúródott kagyló sarkát pillantotta meg. A hosszú évek során, amiket a városban leélt, életnek nyomát sem látta az óceánban. Amint hozzáért, a kagylóhéj porrá omlott, és ő reszketeg aggastyán-ujjaival kiemelte belőle az igazgyöngyöt.
Visszatért a világítótoronyba, de nem jött szemére álom. Csendesen forgatta ujjai között az igazgyöngyöt, és hibát keresett tökéletes felszínén. Mélyen legbelül kicsírázott benne egy elfeledettnek hitt érzés. Odakint feltámadt a szél, és egyre dühödtebben kezdett el fújni, mintha egy réges-régi mulasztást akarna bepótolni.
Az aggastyán egész éjjel a világítótorony korlátját markolva állt. Figyelte, ahogy az ég alja mind vörösebbé és vörösebbé válik, mintha az óceánt hatalmas lángok emésztenék a messzeségben. A szél egyre vadabbul tépte ruháit, de ő nem törődött vele; élvezte az érzést, és a pokoli süvítést, ami szétszaggatta a városra telepedett elátkozott csendet. Az óceán ezer és millió elfeledett esztendő óta először toronymagas hullámokkal mosta a partot, mintha az egész világot mélybe akarná rántani.
Reggelre kelve eltűnt a vörösség, a szél és az óceán lenyugodtak. Az ég tiszta kékjében lomha felhők úsztak a város felé: olyanok voltak, mint valami távoli hegylánc havas csúcsai. Az aggastyán epekedve nézte őket a korlátba kapaszkodva, ám a felhő-csúcsok elérhetetlennek tűntek. Kihunytnak hitt vágytól zaklatottan figyelte az ismerős formákat, azután lehajtotta a fejét, mert rájött, minden hiába.
Ekkor vette észre, hogy az óceán sötét vize az éjszaka folyamán kitisztult. Áttetszővé vált, kék volt és zöld, vidám és haragos, mély és játékos egyszerre, és az öregember rájött, hogy a királylánynak volt ilyen szeme az emlékeiben. Aztán meglátta a vízben tükröződő felhő-csúcsokat, és egy szemvillanás alatt mérhetetlen megkönnyebbülés töltötte el.
Áthajolt a korláton, és a mélybe hullott. Nem tudta eldönteni, hogy zuhan-e, vagy repül, mert az ég kékjében úszó fellegek ugyanolyanok voltak, mint az óceánban tükröződők. S egy idő után már nem volt égbolt és nem volt óceán: csak hegycsúcsok voltak, magasak és hóval borítottak, mélyen a lába alatt, és ő olyan sebesen suhant át felettük, mint egy játékos gyermeki gondolat.
Átlibbent a legmagasabb hegycsúcs és az ég fekete boltozata közti hasadékon, és ragadozó héjaként, meredeken csapott le a magasból. Háromszor megkerülte a Napot, megtáncoltatta a Holdat, a csillagokat pedig tenyerébe gyűjtötte és gyermekláncfű bolyhaiként fújta szerteszét.
Szempillantás alatt hagyta maga mögött a száz és száz mesét, amiket ifjúkorában végigjárt, átrepült a Suttogó Erő felett, végül puhán, mint egy angyal, leereszkedett a palota kapuja elé.
Odalent az utolsó város csendje fogadta. Könnyed jókedve egy pillanat alatt tovatűnt, ahogy szembesült a tüskés indák szorításában kivérzett, halottfehér falakkal. A sárga madár csendbe fagyottan állt a legmagasabb torony tetején, úgy, mint száz évvel azelőtt.
Egyszerre minden erő elhagyta. Leroskadt egy közeli tölgyfa tövébe, hátát nehéz törzsének vetette, és kimerülten várta az utolsó pillanatot, amin kívül már semmi dolga nem volt az életben.
Nem sokkal később patadobogás hallatszott, és egy ifjú lovag rúgtatott elé ezüstszőrű paripáján. Daliás legény volt, kackiás bajusszal, élénk, okos szemmel. Oldalán kard lógott, ami időnként fickándozott egyet hüvelyében, mintha önálló életet élne.
– Adjon isten, öregapám – köszöntötte a lovag tisztelettudóan.
– Adjon isten, fiam – suttogta az aggastyán inkább önmagának, mint másnak, aztán visszasüllyedt némaságába. Az ifjú állt még mellette egy darabig, ahogy az ebben a helyzetben illendő, majd amikor rájött, hogy a reszketeg aggastyán nem akar többet szólni, búcsút intett neki. Kalandvágytól felpezsdült vérrel rúgtatott a tüskebozóttal benőtt palota felé.
Az öregember nem törődött vele. A falakat figyelte, és a halált várta, ami a feltámadó szellő szárnyán érkezett. Mikor aztán már alig pislákolt benne az élet, a legmagasabb torony tetején megrebbentek a sárga madár szárnyai.
A tüskés indák porrá hullottak, csilingelés hallatszott a várból, szelindekek csaholása, vidám zsivaj. Az aggastyán orrát pecsenyeillat csapta meg, és a torony erkélyére, mint a tündöklő napfelkelte, ezer lehullott csillagból varrott ruhájában kilépett a királykisasszony.
Oldalán a csillagok ragyogásától árnyékba borult alak állt. Az öregembernek úgy tetszett, csak egy üres körvonalat lát, valakit, akinek csak a hiánya van jelen. Azután a szeme megszokta a csillogást, és megpillantotta az idegen lovagot, a lovagban pedig önmagát.
Igazi története kiszabadult a tüskebozót fogságából, és mint egy hatalmas óceán, súlyos hullámaival elmosta a százévnyi álom-világ emlékeit. Az aggastyán újra tizenöt éves volt: szerelemmel teli, áttetsző, gyermeki.
Mikor ráleltek, már nem élt. Arcán békés mosoly játszott. Senki nem tudta megmondani, vajon ki lehetett ez a vénséges vén ember. A tölgyfa mellé temették, ahol megtalálták, és a lovag, akiből később király lett, egy dombocskát emeltetett teste fölé. Az egykor volt lovászfiú hamvai elkeveredtek a mesék világának földjével, s a földből idővel új mesék szökkentek szárba.

2007. július