Volt jobb!

bayerdosazsuzsa

Tolnai Ottó Bayer aszpirin című monodrámáját adta elő a szarvasi Cervinus Teátrum 16-án este. A vajdasági Palicson élő, 1940-ben született szerző az egyetemes magyar irodalom egyik legelismertebb alkotója. A 2007-ben kapott Kossuth-díjjal bezárólag szinte minden jelentős és kevésbé jelentős irodalmi díjat megkapott, számuk megközelíti a 30-at. Rendkívül sokoldalú szerző. Írt versesköteteket, elbeszéléseket, regényeket, esszéket, írt ugyan drámákat is, de nem mint drámaírót ismeri a kritika. 

A mű bemutatója 1982-ben volt Újvidéken, a színésznő-író Ladik Katalin „passiójátéka” egy éven át futott Jancsó Miklós rendezésében. Hagyományos értelemben vett cselekménye nincs. A főhős, egy depressziósnak tűnő, fejfájós, ugyanakkor érzéki szerelemre vágyó Nő (feltehetően színésznő). Ébredés utáni 50 percét láthatta, monológját hallhatta a gyér számú közönség. A kezdés nagyon emberi: ott áll előttünk egy fejfájós nő, öltözni készül, közben kiteregeti olyan érzelmeit, gondolatait, amit az emberek inkább titkolni szoktak. Nehezen megfejthető (meg sem kísérlem a megfejtést) jelképek jelennek meg a darabban, ezek nem állnak rendszerré, s a végén a mű (egy stilizált holttest megjelenésével) az abszurd felé fordul.

Eléggé talányos, hogy Gergely László rendező miért éppen ezt a darabot választotta. Nem nagyon lehet tudni, miről is szól, honnan indul és hová jut ez az alkotás, és a meghökkentésen kívül mit is szeretett volna elérni. (Ebben a „frusztrált” világunkban inkább valami biztatóra lenne szükség.)

Dósa Zsuzsa kitűnő színésznő. Játékával kitöltötte azokat a hézagokat, amelyet az író – szándékosan vagy szándéka ellenére – hagyott.  Martini Yvette nagyszerű díszlettervező: rendet próbált teremteni a darabban. A pódiumszerű, ágyként (is) funkcionáló díszlet uralja a színpadot. Itt minden hófehér: a takaró, a hálóruhaként (is) funkcionáló szabadidőruha, a kellékként használt liszt, ennek kontrasztjaként jelenik meg a piros szín (ruhadarabok, cipő, és a végén /talán/ a vér.) Ők ketten teszik nézhetővé Tolnai művét.

Úgy tűnik, Tolnai Ottó lassan a magyar irodalom szent tehenévé válik: bármit ír, megjelentetik és (mint láthattuk) előadják. Bár Kossuth-díját 2007-ben kapta – ismerve az utóbb megjelent műveit, látva ezt a monodrámát –, az alighanem korábbi munkásságának elismerését jelenti.

De az is lehet, hogy tévedek. A cím viszont egészen bizonyosan igaz.