in

(Újjá)születés

111031temeto

111031temetoÚj élet volt a címe az első cikkemnek, ami a „babás” témához íródott, és most ennek a sorozatnak a lezárása történik, vagyis valami véget ér. Akár az életünk: születünk, élünk és meghalunk. Amikor ezeket a sorokat írom, még messze vagyunk a Halottak napjától, és Mindenszentektől, de már most érezhetően készül mindenki a sírkerti látogatásokra. Többet gondolunk elhunyt szeretteinkre, felvillannak képek, események, emlékek velük, róluk. Gondolunk rájuk.

Döbbenetesen megrázó dolog elveszíteni valakit, akit szerettünk, mégis: keresztény lévén hiszek abban, hogy a halállal nem ér véget az életünk. Csupán más testbe költözünk és újjászületünk (talán) ezen a bolygón. Hinni akarok abban, hogy egy részünk elpusztíthatatlan, hogy ha jelenlegi valónkra, fizikai létünkre, amíg emlékeznek, valójában nem haltunk meg.

Amikor még nem vált szokássá kőből síremléket állítani, addig a kopjafák jelezték egy elhunyt sírját. Mire a kopjafa elkorhadt, eltávoztak azok is, akik emlékeztek arra, aki ott nyugodott. Addigra testét és emlékét felőrölte, megette az idő. Van ebben valami, ami engem a természet örökös körforgására, egyetemességére emlékeztet: jöttünk, voltunk és elmentünk.

Talán meríthetnénk egy kis erőt abból, ahogyan a földi életünk kezdődik: öröm és boldogság, egy új élet reménye, kezdete, csupa ígéret és várakozás. A könnyek, ha hullanak, az öröméi. Jó volna megélni ennek a reménynek és várakozásnak egy parányi részét szeretteink elbúcsúztatásakor is. Tudom, hogy ezt nagyon könnyű mondani, megélni viszont szinte lehetetlen, de mégis: szeretném, ha érezném is, hogy az életünk csak egy fordulóponthoz érkezett a halálunkkal, és nemcsak magunkat siratjuk a gyász idején.

Gyújtsunk egy szál gyertyát mindazokért, akik elmentek már tőlünk, és bízzunk abban, hogy újjászületnek valahol azért, hogy boldogabbá tegyenek bennünket és másokat is.

Nóra

Vélemény, hozzászólás?

111030kezi

Szép volt lányok!

111101arboretum

Ragyogó színek a Pepi-kertben