Miért utálom a meteorológusokat?

Eső

Emlékszem még, hogy a boldog békeidőkben, a nyári szünetben abból tudtuk, hogy hamarosan esni fog, hogy D. Kiss tanár úr nekiállt lemosni barna Wartburgját. Akkor a lovak közé csaptunk, hogy be tudjuk fejezni a meccset. Ezen népi megfigyelés alapján 98%-osnál nagyobb pontossággal meg tudtuk mondani, hogy két órán belül komoly eső lesz. De ez nem érdekelt minket. Esett. Aztán majd kisüt megint a nap! Reményeink szerint még aznap, hogy folytatni tudjuk a focit, de ha aznap nem, majd másnap. Szerintem a szüleinket sem érdekelte, akik akkor hasonló korúak lehettek, mint most mi. Bezzeg most, mikor minden híradó végén az van, hogy hogy jönnek a felhők, mikor érnek el minket, meddig maradnak… Lassan utcára pontosan meg tudják mondani egy hétre előre, hogy mikor fog esni pl. a Szabadság u. 26. alatt. Biztosan jó ez. Valamire. A mezőgazdászoknak nagyon, de nekik azt lenne fontosabb kitalálni, hogy azt a táblát mikor áztassa és mennyi eső, de a mellette levő kultúrát már ne érje, mert nem tudják learatni.

Persze ez csak egy aspektusa a dolognak. Ami engem borzasztóan le tud hangolni az, hogy előre tudom már csütörtökön, hogy hétfőn esni fog, sőt, be fog fagyni a seggünk. Pont hétfőn. A hét legborzasztóbb napján. És ezt már tudom előtte öt nappal.

Nosztalgiával gondolok azokra az időkre, mikor Pesten dolgoztam. Éjjel kettőig dolgoztam, és délelőtt 10-kor a rádióra ébredtem. Akkor is volt időjárás-jelentés, ami valahogy így hangzott: Budapest felett az ég borult, városszerte szemerkél az eső. Ehhez képest a nyugati tájolású szobában nagyon világos volt. Arra gondoltam, hogy a közeli újpesti vasútállomás lámpáival csináltak valamit, de még fekve el is vetettem a dolgot, mert a kilencediken laktam és miért pont engem pécéztek ki, és irányították az én ablakomra azokat a fránya lámpákat. Felkészülve a legrosszabbra, reluxa fel. Verőfényes napsütés. Egy felhő nincs az égen. Kihajoltam az ablakon és a 180 fokban belátható kék eget egyetlen felhőfoszlány sem rontotta el. El is gondolkodtam, hogy milyen életük lehet a Danubius műsorvezetőinek, akik valahol egyébként a Váci utca egyik sarkán székeltek, hogy egy ablaktalan pincében kell dolgozniuk, ahova a fény sem szűrődik be.

Na, ezt szerettem az időjárás-jelentésekben harminc, húsz, de még tíz éve is! Akkor tudtuk, hogy ez csak egy olyan bohém találgatás, egy ajánlás, amit úgy is kezelt az ember. Volt egy ismerősöm, aki sehova sem ment anélkül, hogy a hóna alatt ne legyen egy kicsi, összecsukható esernyő, ami most így leírva és végig gondolva, nem vallott optimista jellemre, bár panaszkodni soha sem hallottam. Ha véletlenül, nem volt a hóna alatt, akkor valószínűleg nem ismertem meg az utcán. Mondjuk kinyitva sem láttam nála. Vagy ha kinyitotta, akkor meg azért nem? Erről jut eszembe, hogy nem találkoztam vele vagy öt éve. Lehet, hogy még él, találkozunk is nap mint nap, csak nincs nála az ernyője, mert figyeli a meteorológusokat. Ezúton kérek tőle most bocsánatot, ha nem köszöntem volna. Nem haragszom, csak az az ernyő hiánya téveszthetett meg. Figyelni fogok.

Próbálom azt az oldalát nézni, hogy legalább tudom, két hétig nem kell otthon locsolni. A tavalyi nyár sem volt jobb, mikor a talajvíz az ásott kútban hat méter mélyen kezdődött, és mindössze fél köbméternyi volt benne mikor a légköri aszálytól meghaltak a legszebb nyírfáink. Azóta is valami csodában reménykedek, hogy csak alszanak, nem mertem még nekik engedni a láncfűrészt.

Ehhez képest már ma tudom, hogy ilyen szar idő lesz még egy hétig. És az ember ne vágja fel az ereit a jövő hétfőn.