Lipták Judit
Az ünnepi beszélgetések, rokonlátogatások idején itt is, ott is szóba kerültek a nemrég lezajlott szalagavatók. A legtöbb ilyen beszélgetés végén az érintett szülők feltették a kérdést: minek ez a felesleges pénzkidobás?!
Valóban elgondolkodtató, hogy feltétlenül szükség van-e ilyen csinnadrattára akkor, amikor nagyon sok családban 80-90 ezer forintot visznek haza hó elején a szülők (ha közmunkából élnek, akkor még kevesebbet).
A téma kapcsán több végzős középiskolás diákot (nem csak szarvasiakat) és szülőt is megkérdeztünk a témáról.
– Őszintén szólva így az utolsó évben már nem hiányzott az, hogy napokon, heteken át gyakoroljuk a nyitótáncot, meg az osztálytáncot. Most fontosabb dolgokra, nevezetesen az érettségire és a felvételire kellene koncentrálni – mondta egy 12. évfolyamos lány.
– Az egyik tanárunk azt mondta, ez lesz életünk legszebb emléke. Ehhez képest bennem csak annyi maradt meg, hogy nagyon hosszú volt a műsor, alig vártam, hogy vége legyen. Ebből a pénzből elmehettünk volna egy egész hetes osztálykirándulásra, az sokkal szebb emlék lett volna! – tette hozzá barátnője.
– Én csak azt nem értem, minek ez a nagy felhajtás, amikor még az is lehet, hogy megbukunk az érettségin. Minek előre ünnepelni? Ráérnénk akkor, ha már letettünk valamit az asztalra, azaz kezünkben lesz az érettségi bizonyítvány – mondta egy magas fiatalember.
Egy barna hajú lány elmesélte: otthon komoly vitája támadt a szüleivel a nyitótánc miatt. Neki ugyanis nem jutott fiú az osztályból, így egy alsóbb évfolyamost kellett megkérnie. Ilyenkor pedig az a szokás, hogy az alsóbb évfolyamos fiú ruhájának kölcsönzési díját is a lány fizeti.
– Huszonkétezer volt az én ruhám kölcsönzési díja, a fiúé majdnem ugyanennyi. Az osztálytánchoz is külön ruha és cipő kellett, így a végösszeg elérte a 70 ezret. Anyu azt mondta, vegyem úgy, hogy feléltem az érettségi ebédünk árát. Mintha legalábbis én találtam volna ki az egészet. Én meglettem volna e nélkül! Tudom, hogy nem kötelező, de a többiek kicikizik azt, aki nem vesz részt a nyitótáncban, mert a szülei nem tudják kifizetni a ruhakölcsönzési díjakat – panaszolta a lány.
Természetesen akadt olyan diák is, aki szerint a szalagavató valóban szép élmény.
– Lehet, hogy sosem leszek menyasszony, de legalább elmondhatom majd, hogy rajtam is volt már egyszer gyönyörű hófehér ruha, ha nem is az esküvőmön, hanem a szalagavatómon! Gyönyörű fényképek készültek rólam, ezek örök emlékek lesznek – mondta pajzán mosollyal egy diáklány. Aztán hozzátette: szerinte az ő osztályuk nyitótánca volt a legszebb az egész iskolában.
Egy szarvasi házaspár lánya a megyeszékhelyen jár középiskolába, így ők az ottani sportcsarnokban nézhették meg a szalagavatót.
– Hívhattunk volna vendégeket is, de akkor nekünk kellett volna fizetni a belépőjegyüket, ami elég vaskos összeg. Ráadásul másokat is csak költségbe vertünk volna, így inkább csak magunk mentünk – mondta az édesanya. Hozzátette: férje egyhavi fizetése ráment a szalagavatóra.
Egy másik házaspár pedig azt mondta: valakinek össze kellene már szednie a bátorságot és megmondani a tanároknak, igazgatóknak, hogy próbáljanak meg a realitás talaján maradni, s szerényebb keretek közé szorítani a szalagavatókat. A fehér „menyasszonyi” ruhákra, öltönyökre, frakkokra, s az osztálytáncokhoz varratott egyforma ruhákra költött pénznek ugyanis a legtöbb családban ezer más helye lenne.
