ban/ben

Mert megérdemlem

„Tulajdonképpen az életem jó. Nagyon jó. Megvan mindenem, ami csak kell: friss étel és víz, tiszta alomtálca, játékok, kényelmes kanapék és fotelek, na és persze a szekrény teteje! Az csak az enyém! Persze van ott néhány virág is, de már kezdem megszokni őket. Amelyik nem tetszett azt úgy is lelöktem ’véletlenül’, a Mama meg összesöpörte és még csak nem is haragudott érte. Ami meg finom azt meg is rágcsálom. Persze rajtakapott már néhányszor, így inkább éjszaka rágom a leveleket, akkor alszik mindenki és nem ébrednek fel, hogy elzavarjanak onnan. Egyébként a szekrény tetejéről nagyszerű a kilátás, belátom az egész lakást és a kertet is. Igazi nekem való hely! Fejedelmi – természetesen. Ennél alább nem is adnám. 

És nemcsak a kilátás szuper a szekrény tetejéről, hanem még a gyerekek elől is el tudok menekülni. A két nagyobb már egész ügyesen tud simogatni, sikerült őket megnevelnem. Egy-két (na jó, azért sokkal több) karmolás, fújás és harapás kellett hozzá, és máris megszelídültek. A Mama egyébként is mindig az én pártomat fogta. Ilyeneket mondott, hogy Delilah sokkal kisebb, ne bántsátok, fáj neki, meg azt is mondta, hogy ha megkarmol bennetek, akkor az a ti hibátok, miért nem hagyjátok már végre békén. Szóval viszonylag simán megúsztam. De most itt van ez a kicsi! Ez valami rémes! Egymaga túltesz a két nagyon. Ha egyszerűen csak meg akarom szimatolni a felém nyújtott ujját, akkor biztos, hogy seperc alatt a fülemet cibálja! Igaz, már párszor ő is kapott tőlem, de úgy látszik, neki több ’meggyőzés’ kell, mint a nagyoknak. 

De a szekrény tökéletes búvóhely a gyerekek elől. Remélem nem jönnek rá egyhamar, hogy ha széket húznak elé és arra állnak, akkor felérnek a tetejére. 

Szóval jó az életem. Pedig sokkal, de sokkal rosszabb is lehetne. Ha akkor és ott nem találkozok a Papával. Milyen szerencse, hogy éppen arra járt és észrevett. Akkor már napok óta kószáltam egyedül. Teljesen ismeretlen voltam azon a környéken. Sok volt a kutya a kerítések mögött és szabadon is, nagyon el voltam már fáradva és persze szörnyen éhes is voltam már. Hiába, nem olyan helyen voltam azelőtt, ahol nekem kellett volna megszereznem az ételt! Az olyan állatias! De akkoriban már-már hajlandó lettem volna az elveimet is feladni, csak hogy ehessek valami finomat. Egyáltalán, valami ehetőt. És akkor ott volt ő. Amikor összevillant a tekintetünk abban a pillanatban tudtam, hogy meg vagyok mentve. Hogy ő az, aki értem jött, még akkor is, ha ő erről nem is tudott. Tudtam, hogy hazatalálok vele. Hogy otthonom és ételem lesz és imádni fognak, ahogy azt én megérdemlem. Lassan odajött hozzám, és én is félénken előbújtam a tuja alól, mondott valamit, már nem emlékszem, hogy mit, de azt tudom, hogy amikor felemelt nagyon jó illata volt. Kedvesen, szeretettel és óvatosan tartott, majd beletett engem a kabátja belső zsebébe. Olyan jó meleg volt és puha, csak dorombolni tudtam és fészkelődtem örömömben, hogy most már vége a szenvedéseimnek. Azután hazavitt és megmutatott a Mamának és vele is egy pillanat alatt megszerettük egymást. Azóta tart a mi boldogságunk. Emlékszem annyira boldog voltam és hálás, hogy nem csináltam nekik semmi galibát, nehogy kirakjanak, mint az a másik család. Szóval szépen összeszedtem magam és már a kezdetektől fogva illedelmesen használtam a budoáromat, hálásan bújtam az ölükbe esténként és hangosan doromboltam és beszélgettem velük. 

Majd jöttek a gyerekek, de szerencsére velük is nagyon jól kijöttem eleinte. Amikor már maguktól másztak, jöttek-mentek és próbálták elkapni a bundámat, akkor már nem voltak annyira szimpatikusak, de azért sikerült megnevelnem őket. De ezzel a kicsivel több munkám lesz, azt már most látom. De a kapcsolatunk a Mamával és a Papával azóta is töretlen, szerencsére nem váltak meg tőlem, amikor jöttek a gyerekek. Valami idióta elterjesztette, hogy mi bántjuk a gyerekeket és ezért sok hozzám hasonló macskát kiraktak, elajándékoztak. De ez nem igaz. Ok nélkül nem támadunk. Biztos valami kutya-lobbi van a háttérben. Na mindegy, a lényeg, hogy nekem jó életem van. Megvan mindenem. Bár a Mama és a Papa mostanában arról beszélgetnek, hogy hoznak hozzám valakit. Egy Sámsont, vagy kit. Meg azt is mondják, hogy milyen szépek lesznek majd a kiscicáim. Hát, nem tudom. De az biztos, hogy bárki is jön hozzám azt én előbb alaposan megszaglászom és megnézem magamnak. Ha pedig nem tetszik, akkor majd tudomására hozom a Mamának és a Papának. Hála ide, vagy oda, én nem állok össze akárki fiával. Legfeljebb kénytelen leszek lelökni néhány virágot és majd finnyázok egy sort az ételnek is. Előbb vagy utóbb rájönnek majd, hogy nem tetszik az illető. Elvégre úgyis mindig az van, amit én akarok. Mert én megérdemlem.”

 

Delilah monológját lejegyezte és fordította: Nóra

Tetszett a cikkünk?

Vélemény, hozzászólás?

Misi meséi

Téli Kupa – 14. játékhét