Csak oda

Olyan léha ez a mai kor: csak az élvezeteknek élünk és a boldogságot, a pénzt hajkurásszuk egy életen át. De hát mi mást is tehetnénk? Egyre csak ezt sulykolják belénk: gondoskodj magadról, mert nem lesz más, aki ezt megtenné helyetted. És ezt a gondolatot magunkévá téve robotolunk és küszködünk, és persze türelmetlenek és fáradtak vagyunk a családunkkal, barátainkkal. És mire észbe kapunk eltelt az életünk szebbik fele, jobbik része. És mivégre? Minden nappal közelebb kerülünk az életünk végéhez, egyre rugalmatlanabb már a bőrünk, egyre jobban érezzük a korunkat és mire odajutunk, hogy élvezhetnénk munkánk gyümölcsét már nem is nagyon fogjuk fel, hogy minek is kéne örülni. Megöregszünk.  Nem kellünk már senkinek és mindenki csak azt hajtogatja, hogy milyen jó a nyugdíjasoknak, nem kell már dolgozniuk és maradjanak csak szépen a fenekükön, ne ugráljanak annyit. Vagy mégsem így lenne?

Pedig perifériára kerülnek azok, akik már nem aktív dolgozók, akik már letudták a kötelező negyvenegynéhány munkaévet. Mindenki azt várja el tőlük, hogy álljanak szépen a pálya a szélére és adják át a helyüket a fiataloknak, és ne avatkozzanak bele a mások életébe, örüljenek, hogy nekik már nem kell dolgozni, bla, bla, bla. Ismerősek ezek a szavak? Ezek a mai kor szlogenjei, ahol nem divat idősnek lenni. Egy olyan kor szavai ezek, ahol harcolni kell a korral, legjobb, ha az öregedést a negyvenes éveink elején megállítjuk, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy még csak véletlenül se derüljön ki, valójában hány évesek vagyunk. Ez egy olyan kor, ahol a tisztelet és megbecsülés csak az aktívan dolgozók érdeme, az idősek ebből nem kapnak. Valahogy mellékvágányra kerültek és senkinek nincs esze ágában sem foglalkozni velük. Olykor-olykor azért szót kapnak, de ezek csak amolyan kampány szagú akciók, felszínes szólamok.

Régóta érlelődött bennem ez a mostani téma, de a végső lökést Palásthy György Retúr című filmje adta meg. Dióhéjban a történet: hat idős férfi utazik egy éjszakai vonaton egy kupéban és az életüket ismerhetjük meg. Nem mind hajléktalan, van, akit a családja a fészerbe száműzött a lakásból, de nyomorog és kínlódik mindegyik. Egyetlen szórakozásunk, hogy mivel már elég idősek, ezért a MÁV járatain ingyen utazhatnak. Így éjjel van hol meghúzni magukat, és elütik az időt. Szívem szerint ezt a filmet megnézetném minden magyar középiskolással, hogy lássák milyen is az idősek, öregek élete. Hogy képet kapjanak arról, hogy mi vár(hat) rájuk. Hogy elhiggyék és felfogják végre, hogy ők is emberek, nekik is vannak vágyaik, elképzeléseik, problémáik, örömeik – nem mások ők attól, mert az életnek már a másik végén járnak. Ahogy a Tanár mondja a filmben: nem kunszt fiatalnak lenni, fiatal bárki lehet, az a valami, ha valaki túléli az életet: a háborúkat, betegségeket.

De azt hiszem nekünk is sokat adhat ez a film, nekünk, akik életünk aktív korszakát éljük. Figyelmeztethet bennünket arra, hogy minden nappal közelebb járunk ahhoz, hogy mi is olyan vonaton utazgató, életüket morzsolgató emberek leszünk / lehetünk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi életünk vonatára nem lehet retúrjegyet venni.

Csak egyet.

Csak oda.