Connect with us

Így látjuk a nagyvilágot

Ízelítő Ukrajnából (3) – Csernobil

Csernobil

Egy barátnőmmel, szintén Erika, találtuk ki, hogy ellátogatunk Ukrajnába. A fő célpont Csernobil volt, az 1986-os atomkatasztrófa helyszíne, mely ma turisztikai látványosság, de szerencsére öt naposra tudtuk szervezni a látogatásunkat, így Kijevet és az 500 kilométerre fekvő Fekete-tengert is sikerült megnéznünk.

Szeptember 28. Csernobil

Szombaton jött el a csernobili túra napja. 9 órakkor gyülekezett a csoport a Függetlenség téren. Mi azt hittük, hogy csak néhányan leszünk a túrán, hiszen eddig sem sok turistával találkoztunk, de ehhez képest egy 50 fős csoport jött össze. Busszal mentünk Csernobilba, ami csak 110 km-re van Kijevtől, de két óra volt az út, mert ahogy egyre közeledtünk a lezárt területhez, az út is úgy lett egyre rosszabb, hiszen arrafele már nem nagyon tartják karban. Útközben mondtak néhány szót Csernobilról, Pripjatyról, az erőműről és ennek felrobbanásáról, ami a világ egyik legnagyobb atomkatasztrófáját okozta. Utána egy dokumentumfilmet mutattak be a tragédiáról. Körülbelül 11 órakkor értünk az első ellenörző ponthoz. Itt mindenkinek le kellett szállnia a buszról, és aztán egyesével név szerint szólítottak minket az útlevélvizsgálathoz. Olyan volt, mint egy határátkelés, csak talán még szigorúbb, amiatt, hogy még le is szállítottak minket. Vicces volt, ahogy az idegenvezetőnk próbálta kimondani a különféle nemzetiségű neveket. Voltak a csoportban hollandok, angolok, kanadaiak, finnek is, mellettünk, magyarok mellett. Mindenkit beengedtek, így folytathattuk tovább az utunkat immár ismét busszal. Első megállónk felé tartva az idegenvezetőnk beszélt az életről Csernobilban, itt ugyanis a mai napig élnek még emberek. Azok a munkások, akik az erőműben dolgoznak. Habár ma már nem működik az erőmű, mert az utolsó reaktort 2000-ben bezárták. Az erőművet az 1970-es években kezdték építeni, négy reaktort sikerült teljesen felépíteni, de az utolsó kettőt már nem sikerült befejezni, az 1986-ban bekövetkezett katasztrófa miatt. Akkor a másik három reaktort is leállították, de később újraindították őket. Az atomerőmű környékét lezárták és ezt a területet három részre osztották (30 kilométeres zóna), az alapján, hogy mekkora ott a sugárzás. Csernobil a legkülső zónában található. Ez a terület már alkalmas lenne a letelepedésre, de kevés az állandó lakos. A város lakói 15 naponként váltják egymást. De van azért néhány állandó lakó is, az egyik például egy idős hölgy, aki az egyik kis faluban lakik teljesen egyedül, mindenféle közmű nélkül. Ő a kitelepítés előtt is itt élt, dolgozott, mint ukrán irodalom- és nyelvtan tanár, és nemrég engedélyért folyamodott, hogy visszaköltözhessen szülőfalujába. Az idegenvezetőnk úgy beszélt róla, mint egy látványosságról, majd mikor a néni megjelent az út mentén sétálva, olyan volt az egész, mint valami megrendezett propaganda esemény: Tessék csak nézni, nincs itt semmi probléma, ez egy teljes mértékben élhető terület. A lezárt zóna egyébként elég nagy területet foglal el, a katasztrófa előtt közel 200 lakott település volt itt. Ezeket mind kitelepítették, de nagy részüknek a mai napig megtalálhatóak a nyomai. Első megállónk a Csernobil jelnél volt, az út szélén. Aztán Csernobilban is megálltunk, itt van egy emlékmű, ami a három részre osztott területet ábrázolja és jelölve vannak rajta a korábban lakott települések. Itt láthattunk néhány helyi lakost, akik valószínűleg épp munkába indulhattak egy még a katasztrófa idején is használhatott, ősrégi busszal. Tettünk egy sétát Csernobil egyik utcájában, ahol sorban álltak a rosszabbnál rosszabb állapotban levő, elhanyagolt kertesházak. Ilyet szerintem mondjuk máshol is lehet látni. Nem is töltöttünk itt el sok időt. Mentünk tovább az erőmű felé és útközben még megálltunk néhány helyen: egy emlékműnél, amit a mentésben meghaltak tűzoltóknak emeltek, egy kis kiállítás mellett, ahol a mentésben részt vevő gépeket mutatják be, valamint egy óvodánál, ahova be is lehet menni. Ez az óvoda Kopachiban található, ami elég jelentős település volt, és arról ismert, hogy az épületek nagy része fából készült és mivel ezeket nem lehetett megtakarítani a káros anyagoktól, ezért ezeket mindent le kellett rombolni és föld alá temetni. Az óvoda nem fából épült, ezért is áll még és lehet megnézni. Néhány játék kissé hatásvadász módon van elhelyezve az ágyakban, ablakokban, de azért nem vitték túlzásba sem. Lehet néhány nyomasztó/megrázó képet készíteni. Ennyi ízelítő után, most már tényleg az erőmű és a környéke következett. Először a hűtőtavat és a befejezetlen reaktorokat mutatták meg, meg is álltunk a vízparton, mutogattak valamit az erőművel kapcsolatban, de épp akkor elkezdett zuhogni az eső, így nem láttunk semmit és így nem is értettük, miről van szó. A lényeg úgyis ezután jött, a négyes reaktor. Itt már napsütésben nézelődtünk. Körülbelül 200 méterre lehettünk a letakart reaktortól. A ponton, ahova a turistákat viszik, egy kéz formájú szobrot helyeztek el. Ez betonból készült, így nem csak szimbolikus jelentőssége van, mint segítséget nyújtó kéz, de mögé állva ténylegesen is kevésbé ér minket a reaktorból érkező sugárzás. Ezt ki is próbáltuk a Geiger-Müller számlálóval, amit lehetett bérelni a túrához. A reaktorhoz közelítve három felé ugrott a számláló, ekkor már csipog, a kéz mögé visszatéve pedig kis idő múlva egyes értéket mutatott. A reaktor után Pripjaty felé vettük az irányt. Itt is megálltunk a várost jelző feliratnál, de ennél érdekesebbek voltak a közelben legelésző vadlovak. Teljesen szabadon élnek a lezárt területen és nem tűntek sugárzónak. Pripjaty a lezárt terület legnagyobb települése volt – 1986-ban közel 50 ezren éltek itt, többségük az erőműben dolgozott. A város az erőművel egy időben épült, korábban csak egy kis falu volt a helyén – Szemihodi. Ez volt az erőműhöz legközelebbi település így ezt kezdték el fejleszteni. Ezért is nem az ő nevét kapta az erőmű hiszen még nem is létezett, mikor a tervek megszülettek. A város a nevét a Pripjaty folyóról kapta, amelyre az erőmű épült. Városnézés keretében megnéztük az elhagyatott város művelődési házát, szállodáját, éttermét, boltját, majd a Vidámparkhoz sétáltunk egy benőtt járdán keresztül, ami régen lehet egy sétány volt. Ma már nemigen lehet felismerni. Az épületekbe ma már nem lehet bemenni, mert 2012-ben egy turista csoport látogatásakor baleset történt, a csoport néhány tagja alatt valamelyik épület padlózata beszakadt. Igazán már szerintem nem is érdemes bemenni ezekbe az omladozó, elhanyagolt épületekbe. Elég lehangoló lehet a potyogó vakolat, kitört ablakok, koszos, poros, kirámolt lakások sora. A vidámpark története elég ismert, ez egy kötelező látnivaló. A játékokat, forgókat, soha senki nem használta, mivel épp a katasztrófa után négy nappal, a nagy május elsejei ünnepségen adták volna át őket a nagyközönségnek. A leglátványosabb a sárga óriáskerék, de a dodgem is jó fotótéma. Itt is méricskéltünk a Geiger-Müller számlálóval, egy kis fém alkatrésznél a hatos értéket is sikerült elérnünk, ami már elég komoly sugárzásra utal. Még megnéztük a Lenin sugárutat, de sajnos többre nem volt idő, eddig tartott a túra. Indulnunk kellett visszafelé. Még a négyes reaktorhoz közel lassítottunk a Vörös-erdőnél, ahol szintén hatos értéket mutatott a mérő még a buszon belül is. A 10 kilométeres zóna elhagyásakor lett volna egy ellenőrzés, de ez áramszünet miatt elmaradt. Ez vicces volt, egy áramfejlesztő atomerőmű mellett, mégha nem is működik már a létesítmény. Mielőtt teljesen elhagytuk volna a lezárt területet, még ebédet is kaptunk. Céklaleves volt, fasírt, mellé köretnek köles, előételnek, pedig kis falatkák. Evés után indulhattunk is vissza Kijevbe, de azért előtte még az utolsó ellenörző pontnál csak sikerült minket megvizsgálni, nem viszünk-e ki magunkon sugárzást. Nem tűnt túl meggyőzőnek a mérőberendezés. Rá kellett állni egy mérlegszerű fém szerkezetre, a tenyerünket rátettük két fémlapra, és ha rendben voltunk, akkor kinyílt a kapu és átmehettünk a biztonságos területre. Nálunk mindenkit kiengedtek a csoportból, de az idegenvezető elmondása szerint tavasszal egy fiatalember csak a ruhái nélkül hagyhatta el az ellenöző pontot. A vidámpark területén felmászott egy sugárzó játékra, ahol a ruhái sugárszennyezettek lettek, így ezeket ott kellett hagynia és egy szál alsónadrágban utazhatott volna vissza Kijevbe, ha nem lett volna az útitársánál váltóruha. Késésben voltunk, így visszafelé a sofőrünk nagyon belehúzott, de a dugó miatt így is későn értünk a Függetlenség térre. Fáradtak voltunk és csak annyira volt már erőnk, hogy vegyünk némi élelmiszert és visszamenjünk a szállásra.

Itt még volt egy kis közjáték, ugyanis úgy volt, hogy bár egy éjszakát hálóteremben alszunk, a mai éjszakát már a büdös kis sufniban tölthetjük, ehhez képest, mikor megérkeztünk a szoba be volt zárva és foglalt volt. Hiába próbáltunk reklamálni, valahogy összekeverték a foglalást és maradt a hálóterem az utolsó éjszakára is. Engem annyira nem is zavart, mert legalább nem volt az az elviselhetetlen szag, ami egyébként leginkább macskapisire emlékeztetett.

Szeptember 29. Kijev

Az utolsó napot Kijev felfedezésével töltöttük ismét. Annyi volt a látnivaló, hogy ha nem mentünk volna Odesszába, akkor sem tudtunk volna mindent megnézni. Kijev hatalmas és a város központja, turisták által látogatott része, nagyon rendezett, kellemes hangulatú. Először a szállásunkhoz közeli Aranykapuhoz sétáltunk el. Ez, mint utóbb kiderült, a régi városfal maradványa volt. Ott helyben semmi információt nem találtunk, mert ismét csak ukrán feliratok voltak. Innen elsétáltunk a közelben lévő Operához, fotóztunk egy párat, majd mentünk tovább a Volodimirska templomhoz. Nekem az összes közül ez tetszett a legjobban. Nagyon vidám színekeben pompázik. Sárga színűre festették az épületet, a hagymakupolák kékek voltak, és aranyszínű csillagokkal voltak díszítve. A templommal szemben van a botanikus kert. Erről is azt olvastuk, hogy érdemes megnézni, de nekünk már nem futotta az időnkből, voltak ennél lényegesebb látványosságok. Mentünk is tovább a csupa piros egyetemi épülethez, ami a Shevchenko parkkal szemben épült. Nagyon látványos ez a vérvörös színű épület, sehol máshol még ilyet nem láttam. A Shevchenko parkban Shevchenko szobra áll. Ez egy kis park, de nagyon pofás ez is. A rossz idő ellenére épp időseknek rendezett futónapot tartottak itt. Mi csak keresztülvágtunk a parkon, majd a fő utca felé sétáltunk, amin a Függetlenség térhez lehet eljutni. Ez hétvége lévén le volt zárva az autós forgalom elől, mutatványosok, beöltözött figurák vették birtokukba az utcát és próbáltak hasznot húzni a járókelőkből. Mi a Dnyeper felé tartottunk, erre volt a Szivárvány, ami egy betonból készült, este a szívárvány színeiben világító boltív, amit Ukrajna és Oroszország egyesítésnek emlékére emelték. Itt észrevettük, hogy canopival át lehet kelni a Dnyeper egyik szigetére. Először egy kicsit tartottam tőle, mert úgy tűnt, hogy nem használja senki, de aztán miután végignéztük, hogy egy srác végigment rajta, már nyugodtan vágtam bele. A tanúsítvány szerint ez Európa leghosszabb kötélpályája, 532 méteres hosszával. Pár perc alatt átértünk vele a szigetre, épp időben, mert már útközben elkezdett esni. Gyors volt a siklás a canopival, de azért volt idő szétnézni, érdekes volt, még nem próbáltam ilyesmit azelőtt. Az eső miatt, ahogy a szigetre értünk be is ültünk teázni. Megpróbáltuk itt kivárni az eső végét, de nem sikerült, ahogy elindultunk a túloldalra a gyaloghídon keresztül, erős jégeső kezdett esni. Ez elég rosszul érintett minket így szeptember végén, mikor mi 15-20 fokra számítottunk a korábbi időjárásjelentés alapján. A túlparton gyorsan bemenekültünk a híd lába alá, ahol már mások is várták az eső végét. Három másik turista, egy helyi horgász és egy fiatal srác álldogáltak már ott. Hogy addig is kihasználja az időt, a horgász megkérte a srácot, hogy segítsen neki feltekerni a damiljait. Nagyon jó kis életkép volt, ahogy bevont a munkába, a horgászfelszerelés összepakolására, egy ismeretlent, hogy segítsen neki. Velünk is próbált beszélgetni, de szerintem hamar rájöhetett, hogy nem értjük amit mond. Miután nagyjából elállt az eső, indulhattunk vissza a Dnyeper partján álló domb tetejére, ahonnan lecanopiztunk, mert még sok érdekes várt ott minket. A kolostorok felé tartottunk megint, de útközben megnéztük a szerelmesek hídját, amire itt is lakatokat tesznek, emellett van egy idős bácsit és nénit ábrázoló szobor, van még békaszobor, a Kijev-Dinamo futballpálya és a Marinsky-kastély is. Aztán a kolostorokhoz értünk és rögtön meg is találtuk, hogy a barlangok megnézésére hol lehet befizetni. Ekkor jöttünk rá, hogy csak azért nem találtuk előző alkalommal a barlangbejáratot, mert hiába van az egész létesítmény nyitva este 8 óráig, a barlangokba délután 4 óra után már nem lehet bemenni. A barlangok megtekintésért egyébként nem kell fizetni, viszont be lehet fizetni vezetett túrára, ukrán nyelvűre természetesen, és akkor hosszabb szakaszt is lehet megnézni. Emiatt végül befizettünk a túrára, de mint utóbb kiderült, nem volt érdemes, Legalábbis nekem csalódás volt ez a túra. Az elején leginkább arra voltunk kíváncsiak, végül hol lesz a barlangbejárat, amit pénteken nem találtunk. Kiderült, hogy teljesen jó helyen keresgéltünk, tényleg csak azért nem találtuk, mert addigra bezárták már. Az idegenvezetés kifizetésekor kaptunk egy-egy gyertyát, ezt a belépéskor meg kellett gyújtanunk, ezzel mentünk végig a barlang folyosóin. Emellett a nadrágban lévő hölgyeknek egy zöld leplet is maguk köré kellett csavarniuk szoknyaként, valamint a fejünket is be kellett lepnünk a sáljainkkal. Ennyi nekikészülődés után indulhattunk is. Nekem ez a gyertyás felvonulás egyáltalán nem tetszett, nagyon veszélyesnek tűnt, bármikor felgyújthattuk volna az előttünk botorkáló haját vagy ruháját. Egész idő alatt ezen stresszeltem, így nem is nagyon tudtam koncentrálni a látottakra. De nem is volt sok érdekes, haladtunk végig a föld alatti folyosón, nyomorogtunk, mert jó sok ember volt lenn és keskenyek az átjárók. Volt több bemélyedés a falban, ezekben voltak elhelyezve a mumifikálódott szentek holttestjei, üvegkoporsókban, díszes, hímzett textiliákkal letakarva. Körülbelül negyed órát voltunk lenn a föld alatt, majd véget is ért a vezetés. Amennyire meg akartam találni még pénteken a barlangokat, akkora csalódás volt most a látvány. Csalódottan hagytuk el a kolostorokat. Ezután kicsit félreértettük egymást, én azt hittem, a már korábban is látott, hatalmas, a mi Szabadság szobrunkra hasonlító alakot akarjuk megkeresni, miközben barátnőm azt a pontot kereste, ahonnan a legjobb szögből le lehet fotózni a kolostorokat együtt. Egyiket sem sikerült elsőre megtalálni. A végén a Dnyeper partján kötöttünk ki, és a városalapítók szobrát néztük meg. A folyópart még nem nagyon van kiépítve, pár hajó van csak a parton, de nincs szép sétány. Innen egészen a kolostorokig visszamentünk, hogy megkeressük az Anyaföld szobrot. A szobor az építése idejében, 1981-ben, a Föld legmagasabbja volt. Talpazattal együtt 102 méter magas és 560 tonnát nyom. A második világháború hőseinek emlékére épült és a Nagy Honvédő Háború Múzeumának része. Itt a II. Világháborús emlékparkban tankokat, helikoptereket, repülőket, egyéb harci járműveket lehet megtekinteni. A parknak van ingyenes és fizetős része is. Mi csak az ingyenes részeket néztük most meg, idő hiányában. A parkban tett séta után már indulnunk is kellett vissza a metróhoz. Még az addig tartó úton azon vitatkoztunk, hogy menjünk-e a siklóhoz, vagy inkább már menjünk vissza a szállásra és pakoljunk össze, aztán irány a reptér. Én az utóbbit támogattam, mert már nagyon fáradt is voltam, meg én szeretek is időben odaérni mindenhová. Bár a siklót nagyon sajnáltam, szívesen megnéztem volna azt is, de be kellett látnunk, hogy annyi érdekesség van Kijevben, hogy ennyi idő alatt nem lehetett mindent megnézni. Így visszamentünk a szállásra, összecuccoltunk és időben el is indultunk a reptérre. A vasútállomásig jók is voltunk, addig elmetróztunk, de ott elakadtunk, mert sehogy sem találtunk, hogy honnan mennek a buszok a reptérre. Kiírva nem volt, akiket pedig megkérdeztünk nem tudták hol a megálló vagy nem akarták megmondani. A végén már inkább taxiban szálltunk, mert úgy tűnt, hogy nem lehet megtalálni a jó buszmegállót, amire nekünk szükségünk volt. Végül időben kiértünk a taxival és elértük a gépünket, ami meglepő módon ismét nem késett. Késő este értünk haza Budapestre, de gond nélkül és mi még a repülőn is jól szórakoztunk, mert a vészkijárathoz ülhettünk, ahol extra nagy lábhely van és ez teljesen feldobott minket a repülés időtartamára.

Összességében nagyon tudom ajánlani Kijevet és Ukrajnát bárkinek turizmus céljából, de előnyben vannak azok, akik ismerik a cirill betűket, és nagyjából ismerik a nyelvet. Mindenképpen érdekes ország és bár európai, azért vannak különbségek, más a kultúra és sok szokás.

Védő Erika

[nggallery id=7]

Népszerű

Bohóc szórakoztatja a Szarvasi Vízi Színház közönségét (Fotó: Babák Zoltán) Bohóc szórakoztatja a Szarvasi Vízi Színház közönségét (Fotó: Babák Zoltán)

Csodálatos cirkusz

Színház

A szakorvosi rendelők bejárata (Fotó: Babák Zoltán) A szakorvosi rendelők bejárata (Fotó: Babák Zoltán)

Tájékoztató a szakrendelésekről – 2020. május 15.

Egészségügy

Kós Benedek, Nyerges Áron, Nyerges Attila és Opavszky Márk (Fotó: Hegedűs Éva) Kós Benedek, Nyerges Áron, Nyerges Attila és Opavszky Márk (Fotó: Hegedűs Éva)

Nincs megállás a kajakosoknál a koronavírus ellenére sem

Sport

Fotó: Babák Zoltán Fotó: Babák Zoltán

Naplemente Szarvas és Szentandrás határán

Virtuális turista

A rovatot támogatja:

Archívum

2014. március
h k s c p s v
« feb   ápr »
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  

Kategóriák

Friss

Hirdetés

Connect