Félünk. Mindannyian. Még akkor is, ha nem szeretjük ezt kimondani.
A félelem olyan általános emberi érzés, amivel mindenki találkozik élete során. Számos formája és megnyilatkozása van. A félelem egyidős az emberiséggel.
Félünk a ránk ruházott felelősségtől. Félünk tetteinknek vagy tetteink elmaradásának a következményeitől. Félünk és bizalmatlanok vagyunk embertársainkkal szemben, gyakorta minden ok nélkül. Félünk, rettegünk a gazdaság romlásától, betegségtől, jövőtől, haláltól, egymástól. Magukban hordozzák a félelem lehetőségét a milliárdos sikkasztások, áremelkedések, létszámleépítések és elbocsátások, növekvő kábítószer-fogyasztás és bűnözés, és még megannyi bizonytalansági tényező – mind ugyanazt jelzik: a félelem elhatalmasodott világunkban. És cselekszik. Láthatatlanul. Pedig a félelem mélyén a semmi lappang.
A pszichológiában a szorongás és a félelem közötti fő különbség, hogy a félelem konkrét tárgyhoz kötődik, a szorongás pedig megfoghatatlan, alaktalan, konkrét tárgy nélküli. Éppen ezért a szorongással nehezebb a lelkünknek mit kezdeni. Ha tárgyiasul, félelemmé alakul, kezelhetőbbé válik. Sok esetben ez játszódik le kisgyerekekben, akik konkrét, fantáziájukban megjelenő dolgoktól félnek.
Életünk első felét inkább az életfélelem szorongatja. Csecsemőkorunkban minden arctól félünk, amely nem az édesanyánké. Majd amiatt, hogy nem jön elénk az óvodába. Este a sötéttől, a váratlan, ismeretlen zajoktól, zörejektől. Később attól, hogy rossz jegyet kapunk az iskolában. Néhány év múlva amiatt szorongunk, hogy rátalálunk-e önmagunkra, majd az aggaszt, hogy maradhatunk-e annak, akire önmagunkban rátaláltunk? Azután félünk: azzá lehetünk-e, akivé lenni szeretnénk, s azé-e, akit szeretünk? Közben nem válunk az automata modern világ kis csavarjává, amely bármikor feleslegessé válhat, lecsavarható, védtelen és nincs biztonságban. Életünk második felében már inkább a haláltól félünk.
Félelmek és szorongások belülről is jelentkezhetnek. Kiválthatják ezeket az aggodalmak, családi, házassági problémák, egzisztenciális feszültségek, lelkiismereti válságok, és még sok minden. A legfontosabb, hogy tudomásul vegyük, egy bizonyos mennyiségű félelem hozzátartozik az élethez. Félelmetessé válhat az az ember (és válik is), aki azt hiszi, neki semmitől sem kell félnie. A félelem nem azonos a gyávasággal, hanem az életet védi. A félelmek megtaníthatnak bennünket arra is, hogy mindez átalakítható, szublimálható, átlényegíthető, pl. művészetté. Gondoljunk az ismert cseh író, Franz Kafka műveire, amelyeket saját szavai szerint a magány és a félelem elrendezett poklában írt.
Mi az bennünk, ami fél? A testünk vagy a lelkünk?
Aki fél, az testestől-lelkestől fél.
Mialatt pszichénk rögzíti, testünk már válaszol is a félelemre: pl. pupillánk kitágul, szívünk lüktetése szaporábbá válik, lélegzetünk akadozóvá, vagy kapkodóvá lesz, gyomrunk, torkunk görcsbe rándul, s egyéb ingerek is felléphetnek. Esetleg reszketni, vacogni kezdünk és belső kényszerre futunk, menekülünk, akár ordítva is. Ennek egyébként félelemoldó hatása is lehet.
Vannak, akik álmukból riadnak föl, kiáltozva, verítékezve, szapora pulzussal, fuldokolva, mert rosszat álmodtak. Lényünk mélyéről tört fel valami, a psziché felől indult el a félelem és az hatott a testre.
Következő alkalommal a kóros félelemről olvashatnak.