„Tömbérdek!”

„Helsinki, az már nyugat?”

Amikor ilyen vigasztalanul esik az eső és úgy alapjában véve nagyon hervadt az ember hangulata, akkor érdemes valami olyat csinálni, ami visszaadja az életkedvünket. Nálunk bevált módszer ilyenkor egy jó film. Annak ellenére, hogy nem vagyok nagy film mániás, és mostanában nagyon „elit kulturált” leszólni a hazai filmeket, én mégis (csakazértis!!!) szeretem a magyar filmeket. Azok közül is a könnyedebb kategóriából a Csinibaba az abszolúte kedvenc. Egyszerűen nem tudom megunni. Már szinte fejből tudom a dialógokat, folytatni tudom az idézeteket, mégis mindig élvezem ha megnézem. Egyszerűen nem tudok betelni vele. 

Ami ennek a filmnek az elvitathatatlan érdeme, hogy a Lajtán túl már nem értik. Sem a nyelvi poénokat (Bajkon úr), sem a szövegeket, sem a képi megfogalmazást. A Tímár Péterre jellemző tőmondatok, a visszafele felvett mozdulatsorok, hang effektek annyira egyedivé, és olyan nagyon magyarrá teszik ezt a filmet, hogy nem lehet szabadulni a bűvköréből.

És a zene…! Felejthetetlen, örökzöld klasszikusok, mai megfogalmazásban is (lásd: Kispáltól a „Kicsit szomorkás a hangulatom…”), nagyszerű filmes előadókkal. Szépen kíséri és aláfesti a film főbb történéseit. Történések pedig vannak bőven! A VIT, a Ki mit tud? és a szerelemre és boldogságra éhes fiatalság csetlései mellett ott kísért a múlt minden egyes percben: a kimondhatatlan 56-ot, az ötödik lottószámot; a besúgó jelentését; az egykori ÁVÓ-s tömbbizalmit; valamint a börtönviselt és a legféltettebb kincsét piros selyemben őrző férfit talán mi is fel tudjuk eleveníteni ismerőseink régmúltjából. Egyszerre sírunk és kacagunk saját magunk nyomorúságán és bénázásain, de a végszó mégis az, hogy „Imádok élni, imádok élni,/ Imádok nyári estén csillagokra nézni./ La-lalla-la, la-lalla-la, / De jó, hogy élek!”

És lehet, hogy a film végére eltűnnek az esőfelhők, és látni fogjuk azokat a csillagokat. Rajta hát, elő a dvd-kkel, mert „ez több, mint tömbérdek!”