Köz(ös)helyeink

121109kozhely

121109kozhelyGyerekkoromban ki nem állhattam, amikor az ismerősökkel találkozva mindenki azt ecseteltre, hogy mekkorát nőtt ez a gyerek! Szerencsére a kétujjas arcrángatás elmaradt! ☺ Hogy telik az idő! Ilyen és ehhez hasonló sablonos kifejezésekkel dobálóztak a felnőttek, és én nagyon utáltam ezt. Mindig mindenki ugyanazt mondta, pedig szerintem nem változott semmi.

És mit ad Isten, felnőtt lettem én is, nekem is lettek gyerekeim, és azt vettük észre, hogy mi is ugyanezeket a sablonokat mondjuk, ha összefutunk valahol az ismerőseinkkel. Mert az idő gyermekkorunkban valahogy másképpen telik. Sokkal lassabban, úgy érzem. Nagyon hosszúak a nyári szünetek, és nagyon lassan telik az iskola is. Mindig várjuk, hogy valami végre történjen: felső tagozatosok legyünk, középiskolába járjunk, stb. Így utólag visszatekintve persze nagyon hamar eltelt az általános iskola, a középiskola és az egyetem is.

Onnantól pedig, hogy gyermekünk születik szinte repül az idő. Azt vesszük észre, hogy már megfordul a kisbabánk, felül, kibújtak az első fogacskái, már jár és szalad és egyre több gyertya ég a szülinapi tortáin. És amikor összefutunk egykori iskolatársainkkal, valóban csak azt tudjuk mondani, hogy mekkorát nőtt ez a gyerek, és hogy repül az idő!

És ahogy öregszünk és talán bölcsebbek is leszünk az idővel, úgy be kell látnunk, hogy ezek a közhelyek már nem is olyan utálatos szófordulatok, hanem a mindennapi létezés alapgondolatai. Olyan esszenciák, amelyek magukba sűrítik elődeink bölcsességét és életük tanulságait.

A végére pedig még annyit, hogy csak egészség legyen, a többit majd megvesszük.☺

Nóra