Connect with us

Blog

Felnőttem

Vajon mikor lesz felnőtt valaki? Biztos nem a 18. szülinapján és nem is a huszonegyediken. Valaki sokkal korábban, és van, aki később sem. Sokan csak akkor, amikor a szüleik meghalnak. Nem tudom hogy van ez, csak azt tudom, hogy én a harmincas éveim elején váltam azzá.

Pedig már befejeztem a tanulmányaimat (egy időre), dolgoztam, tartós kapcsolatom volt a húszas éveimben, de még gyereknek éreztem magam. Olyan hirtelen szakadt minden a nyakamba, egészen pontosan az önálló élet, hogy nehezen tudtam megszokni. Már nem kellett vizsgákra készülni, önmagamról kellett csak gondoskodnom, élveztem, hogy végre szabad vagyok, „csak” a munkám van és a társam. Ennyi. De ez lenne a felnőttség? Nem hiszem…

Aztán megtettük közös életünk első nagy lépését, összeházasodtunk (iszonyúan maradiak vagyunk, tudom), és már volt egy felnőttes címkénk, amit egymásra aggathattunk: férj és feleség lettünk, mi ketten pedig házaspár. De még mindig csak játék volt az egész, halálosan komoly, ez igaz, de mégiscsak játék.

A felnőttség szele akkor érintett meg először, amikor megláttam azokat a bizonyos kék csíkokat a babateszten. Akkor megfordult velem a föld, egymás után kábé huszonhétszer, rosszul is lettem annak rendje és módja szerint, és egyszerre kézzelfogható és érezhető lett, hogy itt már nem játék és mese az egész, hanem kőkemény valóság. Tervezett gyerekeink vannak, szóval akartuk és vártuk őket, de azért mégis: a bizonyosság, a tudás mindent elsöprő volt. És onnantól kezdve, talán mondanom sem kell, kétségem sincs, hogy felnőtt vagyok, holott szerencsére még élnek a szüleim is.

Alapvetően nyugodt, higgadt és kiegyensúlyozott ember vagyok, béketűrő és szerető, de egészen pontosan azoktól a kis kék csíkoktól kezdve az életem (kis túlzással mondva) csupa aggódás, féltés és izgalom. Azt szokták mondani, hogy egy nő akkor nyugszik meg, amikor férjhez megy és gyerekei lesznek, nos, akkor lehet, hogy én valami űrlény vagyok, de amióta gyerekeim vannak még az életben nem paráztam ennyit. Szóval szerintem innen tudom, hogy valahogy azért mégis felnőtt lettem. Ez az egyik bizonyíték.

A másik pedig az, hogy a lelkem abszolút érzékeny és más halmazállapotú lett. Képes vagyok bármin bőgni, zokogni, könnyekig meghatódni. A legutóbb például azon bőgtem egy sort, hogy az egyik gyerekemnek elkezdett mozogni a foga, pedig még csak szinte most bújtak ki azok az apró tejfogak. Jobban megérintenek az emberi sorsok, tragédiák, jobban átérzem az emberi fájdalmat, veszteséget, főleg, ha gyerekek is érintettek benne.

Egy másik intő jele, hogy észrevétlenül telnek az évek, hogy egyre több ember, akit ismertem, akit barátomnak tudhattam már csak emlék. Átlényegültek a fizikai valóságból a szeretet és az emlékezés szövetébe, amely ugyan érezhető, de mégsem kézzel fogható, és ez azért néha fáj, sőt, szíven üt.

Szóval itt vagyok én, felnőttem, talán életem felén is túl, innen már más út jön. De hogy milyen, még nem tudom, Ha rálépek, ha rálelek, elmesélem.

Nóra

Up Next:

Este

Click to comment

You must be logged in to post a comment Login

Leave a Reply

Kiemelt

Angyali üdvözlet

Blog

Miss Diva-t

Blog

Divat és stílus

Blog

A karácsony igazi íze

Blog

Hirdetés

Archívum

Kategóriák

Friss

Connect