Néhány perces boldogság

Hétfő délután volt.

A férfi üzletében találkoztak. Az diktált még néhány sort, a nő közben nézelődött, majd elindultak kávézni.

Jókedvűek voltak, a késő ősz ellenére kivételesen meleg, napos idő volt. Egy köztéri szobornál megállva eljátszottak a gondolattal – hogyan lehetett volna másképpen ábrázolni a politikust, hogyan varázsolták volna észrevétlenné, ugyanakkor a tér meghatározójává a kompozíciót.

Továbbsétálva arról beszélgettek, hogy milyen szép lehetne a város, ha a régi épületeket felújítanák, tataroznák. A férfi azt mondta, ötven évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy újra megnőjenek a fák, hogy újra értékek legyenek a szép épületek és tárgyak.

Ezen elmerengtek kicsit, s továbbsétáltak a kávézóig.

Az ablakok előtt állva a férfi benézett – van-e bent ismerős. Nem akart mással beszélgetni, csak a nővel. Az ablak melletti asztalt választották, a nő ült háttal a bejáratnak, csak a férfire akart figyelni. Kabátját nem a fogasra tette, csak a mellette levő székre.

Ahogy leült körbe nézett. A falakon fotók, idegen nyelvű feliratok, különböző kultúrák megnyilvánulásai, mégis jó benyomást tett rá a kávézó.

Magában annyit jegyzett meg, hogy olyan sok különböző dolog van benne, mint saját magában s rámosolygott a férfira.

Ebédelni nem akartak, csak kávézni, beszélgetni. Szemmel láthatóan nem régen ismerték egymást. A nő befogadóan hallgatta a férfit, aki szeretett beszélgetni, lekötni a hallgatóságot. A nő megérezte ezt, és alkalmazkodott hozzá. Szeretett örömet okozni az embereknek, s úgy érezte, a férfi boldog lesz attól, ha figyelmesen hallgatja. Nem esett nehezére, érdekes volt amit hallott.

Szép emberi történeteket. A férfi beszélt neki a múltjáról, azokat az éveket meghatározó emberekről, arról, hogyan lett az, aki. A nő hallgatta, és egyre szimpatikusabb lett számára a férfi , bár nem tudta eldönteni, hogy amit hall, azt valóban neki akarja-e elmondani, vagy munkájából adódó emberismeretét felhasználva akarja őt ámulatba ejteni. Egyelőre nem döntötte el, várt a véleményalkotással.

Egy-egy történetet tovább gondoltak, átformáltak saját életükre. A történeteken keresztül ismerkedtek. A férfi a nő egyik véleményalkotása után megfogta annak asztalon pihenő kezét, s megcsókolta ujjai hegyét. Így fejezte ki, kedves számára amit hallott.

Az idő múlásával megitták a kávét, elszívtak néhány cigarettát, a nő az ásványvizes pohárban lévő citromkarikát is megette, mint rendesen, majd ránézett az órájára, s jelezte – mennie kell.

A férfi fizetett, felsegítette kabátját, s elindultak visszafelé. A férfi még felhívta a nő figyelmét egy-egy épülethomlokzatra, szépívű oszlopra, majd hirtelen elhatározással búcsúzni akart.

A nőnek nem volt ideje gondolkodni, már összeölelkezve álltak az utca forgatagában. Az ölelésben a férfi kérte ne gondoljon arra, mit gondolnak az emberek, ne nyissa még ki a szemét. A nő kellemes érzéssel adta meg magát, nem tiltakozott, sőt az a boldogságát kísérni szokott meleg borzongás futott át rajta, amit nagyon szeretett.

Az ölelésből a férfi bontakozott ki, megcsókolta a nő nyakát, majd felnézett a szemben lévő ház homlokzatára, onnan pedig a nőre.

– Nézd, ők is eltátották a szájukat!

Összenevettek, majd ki-ki elindult a saját útján.

A férfi és a nő nem találkozott többé, de ha arra járnak, mindig eszükbe jut az a néhány perces boldogság, s cinkosan mosolyogva néznek fel az oszlopfőkre.